A tengerentúlon már nem először fordul elő, hogy egy hollywoodi stúdió átemel a skandináv filmgyártásból egy-egy nagyobb sikernek örvendő darabot, és a nagyközönség igényeihez igazodva feldolgozza azt. Ezek között akad pozitív példa, aminek sikerült tisztelettel bánni az alapanyaggal (pl. A tetovált lány, Álmatlanság), de készült sok félresiklott alkotás is (pl. A bűnös, Lejtmenet), melyekre jobb, ha nem is emlékszünk vissza.

Az újabb filmes delikvens az azonos című Fredrick Backman-regényen alapuló 2015-ös svéd filmdráma, Az ember, akit Ovénak hívnak, amire ezúttal a Sony csapott le.

Marc Forsterék ahogy a címen (az Ove nevet kicserélték Ottóra), úgy a cselekményen sem gondolkoztak sokat. A nyugdíjas éveihez közeledő, megözvegyült Otto (Tom Hanks) feladatának érzi, hogy lakóövezetében rendet tartson. Nem csak a háza körül szorgoskodik, de fejére koppint a szomszédjainak és a látogatóknak is, amennyiben nem tartják be a szabályokat. A gyásztól megkeseredett, mogorva öregembertől mindenki tart, ám a frissen odaköltöző család erről mit sem sejt.

A film hangulatában és történetvezetésében javarészt egyezik az eredetijével. A jelen történései mellett Otto feleségével (Rachel Keller) töltött fiatalkorába is betekintést nyerünk néhány flashback erejéig (a svéd filmhez képest itt kevesebbet időzünk el a múltban, ami előbbinek nagyon jól állt), melyeken keresztül fokozatosan megértjük, hogy miért viselkedik szemlátomást meglehetősen gorombán és távolságtartó módon az emberekkel. A film fő vezérfonala azonban az új szomszédokkal való kapcsolatának kibontakozását követi végig, akik - élükön az édesanyával, Marisollal (Mariana Treviño) - lebontják az általa kreált valóságot, amiben ő a főszereplő, a körülötte lévők pedig csupán felesleges statiszták.

A legnagyobb eltérés a 2015-ös filmtől két fronton érhető tetten. Az egyik a kulturális kontextus. Bár ezek sem feltétlenül tolakodóak, de Otto katonai múltja, Marisol mexikói származása, illetve az amerikai álom örökös hajszolása némiképp megkülönbözteti a két filmalkotást. A másik szignifikáns különbség a dramaturgiai építkezésből fakad, ugyanis míg Ove életében a tragédiákat és az addig elvezető utat részletesebben kibontották, addig esetünkben ezek háttérbeszorultak. A kérdés, hogy ezért megérte-e újraforgatni egy zsörtölődő úriember megváltásának történetét. A válasz korántsem egyértelmű. Egyrészt öröm látni Tom Hankset egy szerethető drámai főszerepben, továbbá a történet hordoz magában annyi értéket és tanulságot, hogy a szélesebb közönséghez is eljusson, másrészt viszont Hankset leszámítva már Hannes Holm filmjében is fellelhető volt a film univerzális üzenete, ami a megértést, a szeretetet és az optimizmust ünnepli.

Az amerikai feldolgozást talán pont az menti meg, hogy az elődje is legalább annyira érzelmektől áthatott, mint a 2023-as. Tény, hogy Holm más formanyelvi eszközöket is alkalmazott a dráma érzékeltetésében, viszont a történet abban az esetben is inkább a szívére hallgat, mint az eszére. Nem lehet tehát haragudni Az ember, akit Ottónak hívnak meséjére, de vitathatatlan, hogy nem nyújt többet Ove kalandjánál.