Az erő krónikája – Kritika

Pont így cselekszik a három gimis srác, Andrew, Matt és Steve is. Egy szokásos buli helyszínétől nem messze, egy barlangban találnak egy rejtélyes sziklát, melynek következtében mindegyikük szuperképességek birtokába kerül. Képesek lesznek tárgyakat mozgatni a gondolataikkal, erőteret létrehozni, sőt akár még repülni is. Azonban a felelőtlen trió erő használata egyre inkább szétzilálja a kényszerű szövetséget, melyben a magának való Andrew instabil személyisége is közrejátszik.

A sztori tehát nem nyújt semmi újat, de ahogy Landis – és az elsőfilmes rendező, Josh Trank – felmondja, abból mégis egy élvezetes film kerekedik a végére. Ehhez pedig a legszerencsésebb – ha nem is feltétlenül a legjobb – megoldást választották, az ún. found footage-ot, ami dokumentarista jelleget, egyfajta hitelességet kölcsönöz ennek az egésznek. Ráadásul a történet lehetőséget ad kameramozgásokkal való kreatív játszadozásra, így kevésbé statikus, mint mondjuk a műfajban klasszikusnak számító Ideglelés, vagy a pár évvel ezelőtti, Cloverfield. Azonban ezzel együtt a hibája is kijön az egész koncepciónak. Először is itt csak részben igaz a found footage kifejezés, részben azért, mert nem egy kamerával veszik fel az egészet, amit később valaki megtalál, hanem különböző, az adott jelenetekben szereplő kütyükön keresztül látjuk az eseményeket. Ebből pedig nemegyszer erős izzadságszag érződik, főleg a film második felében. Az még érthető, hogy Andrew a kamerán keresztül próbálja meg kifejezni önmagát (ez is némileg erőltetett, azonban ellehet fogadni), de az Ashley nevű karakternél már kínosan feszeng a néző, mikor ahhoz is statikusan állítja be a kamerát, ha jön hozzá valaki. Mégis, ha nem ilyen stílusban forgatták volna a filmet, fele ennyire se lenne szórakoztató, erre a legjobb példa a trió első repülése.

Azonban a három főszereplő játéka az, ami miatt mégis megbocsájtjuk a film hibáit, mint például az Akira-utánérzést generáló finálét, amire a magyar szinkron csak rádob egy lapáttal, ugyanis Matt-et ugyanaz a Hamvas Dániel szinkronizálja, mint a fent említett anime klasszikus Tetsuoját. Az Andrewt alakító Dane DeHaanon – aki, ha gonosz akarnék lenni, azt mondanám, úgy néz ki, mint Leonardo DiCaprio és Simon Baker (A mentalista) szerelemgyereke – volt a legnagyobb teher, hiszen ő a központi karakter, az ő életébe és tragédiájába nyerünk bepillantást. DeHaan azonban elbírt a rábízott feladattal, csupán a pálfordulását éreztem kissé elkapkodottnak. A Matt-et és Steve-t megformáló Alex Russelnek és Michael B. Jordannek kevesebb lehetőség jut a kibontakozásra, de vannak annyira tehetségesek és szimpatikusak, hogy ez ne tűnjön fel.

Elmondható, hogy Az erő krónikája semmi újat nem mond, de készítői ügyesen variálják a jól ismert elemeket, amiből ha nem is egy örökké emlékezetes mozi kerekedett, műfaján belül egy felettébb minőségi darab született. Ez pedig a film alkotóinak egy erős ajánlólevél lehet az álomgyárba, csak tudjanak élni ezzel a lehetőséggel. [embed]https://www.youtube.com/watch?v=OsuW5gefrDE[/embed]

Oldalak: 1 2