Hiába láttuk már King bohócának dermesztő történetét számos formában, a regény horrorjához még Tim Curry sem tudott anno felérni. Most az az Andy Muschietti próbálta megrendezni a definitív Az-filmet, akit egyedül a 2013-as Mama című horrorral kapcsolatban ismerhetett a nagyközönség. Az első nemzetközi vélemények meglepően pozitívan fogadták a filmet, plusz a jól sikerült előzetesek fényében nem csoda, hogy mekkora várakozás övezte Pennywise ámokfutását. Mi pedig végre valahára kaptunk egy hamisítatlan felnőtt besorolású adaptációt, ami számos követendő, végtelenül szórakoztató aspektussal bír, azonban a film hullámzó mivoltának köszönhetően a végtermék bődületesen messze marad a tökéletestől.

A viharos múltú kisvárosban, Derryben egy csapat kiközösített tinédzser rájön, hogy a 27 évente bekövetkező városi tragédiák nem a véletlen szülöttei: a csatornák mélyén egy bohócmaskarába bújtatott titokzatos szörnyszülött tér rendre vissza, hogy az általa kiválasztott fiatalokat a legnagyobb félelmeik képében csalja kelepcébe. A recept nyilván mindenki számára ismerős, Muschietti filmje pedig remekül idézi meg a 70-es, 80-as évek Amerikájának hangulatát és képi világát, ami már a kedvcsinálók láttán is a 2017-es Az legcsábítóbb pontjait képezte. A jól átgondolt és összerakott setting mellé már megint kaptunk egy valag tehetséges színészpalántát, kiknek fantasztikus teljesítményét árnyalja a tény, hogy ha ők nincsenek, akkor az Az hatalmas bajban lett volna.

Ám mielőtt ezt kifejteném, adjunk hálát annak a fantasztikus trendnek, hogy a filmstúdiók végre merik bevállalni azt, hogy az akciót, horrort vagy éppen brutalitás ne a családbarát, 13-as karikával ellátott formában próbálják meg kínkeservesen módon eladhatóvá tenni. Ne értsetek félre, nem a levágott végtagokra izgulok, viszont tény és való, hogy a felnőtt besorolás már önmagában felold egy olyan gátat mind a rendezőben, mind az írókban, amik az esetek túlnyomó többségében nettó pozitív hatással van a végeredményre. Az Azzal sincs ez másképp, a film nem fél egy nyolcéves kisgyerek karját tőből levágni, vagy éppen felvállalni azt, hogy a fiatalok igenis káromkodnak, vagy éppen képesek kegyetlenebbek lenni, mint azt sokan gondolnák. Természetesen ettől még ne lesz valami automatikusan jó, ám a kibővített eszköztárnak köszönhetően az Az Pennywise karaktere helyett a srácokra helyezte a hangsúlyt, a film legnagyobb terrorját pedig nem az a végtelenül ostoba és hatástalan bohóc, hanem a gyerekek és az ő személyes tragédiájuk okozza.

A csipetcsapat karmestere egyértelműen a Stranger Things felfedezettje, Finn Wolfhard, aki olyan oltásokat tol két órán keresztül, hogy már én jöttem zavarba. Nem túlzok, a fiúk megállás nélkül osztják egymásnak a kőkemény verbális pofonokat, és merem állítani, hogy az Azon zavarba ejtő módon többet fog kacagni az ember, mintsem rettegni. A gyerekszínészek kiválasztásához üdítően jó érzéke van Hollywoodnak, Wolfhard mellett a csapat lánytagja, Sophia Lillis teszi hozzá a legtöbbet a filmhez, aki a teljes stábot lezongorázta, már ami az érzelmi skálákat illeti. Családon belüli erőszak, bullying, passzív lelki terror és begyógyíthatatlan sebek. Az Az nem fél mindenről beszélni egy kicsit, méghozzá olyan kendőzetlen őszinteséggel, amit ilyen típusú filmtől ritkán látunk, az ilyen és ehhez hasonló erények azonban rávilágítanak arra is, hogy Muschietti filmje mennyire képtelen horrorként működni.

Sokáig gondolkodtam azon, hogy vajon merjek-e ilyen sarkalatos véleményt, erőteljes állítást beleírni a kritikába, de végül így éreztem helyesnek. Én borzasztóan próbáltam szeretni az Azt, és imádtam is a humorát, a srácok közötti kémiát, a szabadszájúságot, a komolyabb hangvételű és valós problémák érintését, ám a lényeg, amiért ez az egész megszületett, egyszerűen hiányzott, félrecsúszott. Egy több mint két órás produkcióról beszélünk, és mindannyian tudjuk, hogy alapvetően is, de egy horrornak hatványozottan nehéz ilyen hosszú időn keresztül fenntartania nem csak a figyelmet, de a feszültséget is. Az Aznak ez eleinte sikerült a srácok félelmeinek megidézésével, Bill Skarsgard egyébként kellően pszichopata Pennywise-ával, a gyermeki félelmek előrehívásával, ám a kelleténél hamarabb éreztem azt, hogy egyszerűen túltolja mindezt a film. Le a kalappal a szövegírók előtt, lévén rég nevettem ennyit odaszólogatásokon, viszont egy idő után már túl sok volt, ugyanis a fiúk a film végéig nem álltak le vele.

Valahányszor egy feszültebb jelenethez érkeztünk, valamelyikük, általában Wolfhard elsütött egy olyan szaftos káromkodást, vagy éppen szívózást valamelyik barátjával, hogy a komplett jelenet megakadt miatta, és csettintésre veszítette el minden erejét. Ez pedig azért végzetes probléma, mert az Az bő egy órán után hatalmas akadályokba ütközött, már ami az ijesztgetést, vagy éppen a "suspense" megteremtését illette. Végig olyan érzésem volt, mintha maga a stúdió is tisztában lett volna azzal, hogy 2017-ben talán már feljebb a nézők ingerküszöbe annál, hogy egy nonstop vihogó bohóctól féljenek, így mindezt azzal kompenzálták, hogy számos parás jelenetet tudatosan billentettek át egy komolytalanabb hangvételbe. A humor és félelem kettőssége remekül képes együttműködni, ám kohézió helyett itt valami nagyon zavaros, kapkodó és gyomrot megfekvő töménység lett az eredmény. A film minden erénye, amit az előbbi bekezdésekben említette, amennyire üdítően és szórakoztatóan kezdi el az események felvezetését, az a cselekmény során úgy lesz egyre csak kiszámítható és fárasztó, ami csak tetézte az Az legnagyobb hibáját: magát Pennywise-t.

Egyértelmű jel volt számomra a tény, hogy piszkosul jól szórakoztam a két órás játékidő alatt, kivéve mikor megjelent King kultikus figurája. Félreértés ne essék, Bill Skarsgard játékába hiba nem csúszott, ellenben a film módszereibe, amivel a frászt akarta hozni a nézőre. Tartom, hogy a horror a legnagyobb potenciált magában rejtő filmes zsánerek között van, ám talán itt van a legnagyobb szükség arra, hogy a rendezők innovatívak legyenek. Muschietti az is volt, már ha a film alapvető hangulatára gondolunk, lévén ennyire sokoldalú és "furcsa" alkotást rég láttam a műfajban, viszont amikor a paráztatás került centrumba, mintha éveket ugrottunk volna vissza az időben. Számomra aranyszabály, hogy az ember attól fél a legjobban, amit nem láthat. Az Az teljességgel fittyet hányt erre az elvre, és az elejétől a végéig piszkosul vizuális volt, azonban a szó negatív értelmében. Pennywise sminkjét leszámítva szerintem kivétel nélkül minden számítógépesen került megalkotásra, méghozzá teljesen indokolatlan módon. A film teljességgel mellőzi a horrorok egyik legerősebb eszközét, a sejtetést, Pennywise már az első percekben láthatóvá és hallhatóvá válik, a többi, kifejezetten gyengén meganimált kreatúra pedig olyan bő 5 másodpercben belül válik teljesen ingerszegénnyé, ami engem hatalmas csalódásként ért.

Hosszúra sikeredett ez az írás, ami abból a szempontból pozitív képet fest a filmről, hogy van róla mit beszélni. Az Az 2017-es remake-je bátran húzta fel a már jól ismert történetet a fiatal srácok karaktereire, s bizonyította újfent, hogy van értelme tizennyolcas karikát rakni egy filmre. Az Az stílusa annak kettőségével együtt is üdítően hat a műfajon belül, a gyerekszínészek remekelnek, a film humora pedig a toppon van. Ám attól tartok, hogy a potenciális közönség nagyja nem nevetni, hanem félni szeretne Pennywisetől, olybá tűnik viszont, hogy a kicsit sem normális bohóc túlságosan hű maradt szakmájához…