A Coen testvérek még 1996-ban bemutatták, hogyan lehet bármilyen abszurd történetet az igazság köntösébe bújtatni, amit a Fargo premierének idején az akkor még naiv néző talán teljes egészében is elhihetett. Azóta persze már a híreket is megkérdőjelezzük az interneten és a tévében egyaránt, ám az "igaz történetek" mindig is mágnesként fogják vonzani a nézőket. Hát még akkor, ha ezt a hátteret egy szektatörténettel spékelik meg.
Azonban a Daria Polatin által fejlesztett Az ördög Ohióban című netflixes sorozatnak sikerült elérnie, hogy pont az izgalmat és a feszültséget ölje ki a saját cselekményéből. Mindez pedig azért sajnálatos, mert Emily Deschanel és Madeleine Arthur a két főszerepben zseniális színészi alakítást nyújtanak, ám ez még kevés lesz a lapos történések ellensúlyozásához.
A széria egy kukoricamezőre tévedő lánnyal indít. Mae (Arthur) láthatóan menekül valaki vagy valami elől, és szerencséjére egy országúton száguldó kocsi sofőrje felveszi, majd a kórházba viszi őt. Ott aztán az orvosok és ápolók döbbenten konstatálják, hogy valakik egy pentagrammát vésettek bele Mae hátába. A konklúziót sikerül gyorsan levonni: a lány valószínűleg egy szekta elől szökött meg, ám kérdés, hogy ezután mi lesz vele. Emily Deschanel kórházi pszichológusának esik meg a szíve a zaklatott lányon, és minden józanérv ellenére ideiglenesen befogadja őt.
Kezdjük a pozitívumokkal: bár legtöbben messzire elkerülnénk egy hasonló esetet, a széria gyönyörűen mutatja be, hogy Suzanne (Deschanel) miért nem mond le Maeről. A középkorú nőben felsejlő megváltástörténetet pedig hitelesen és hihetően adja el a színésznő, akinek a Dr. Csont rajongói kifejezetten örülhetnek. Mae alakításában pedig a 25 éves Arthur is brillírozik, aki néha csak ösztönösen, néha viszont nagyon is tudatosan kavarja fel az állóvizet az új családjában és az iskolában. Hovatovább, a két színész közötti kémia és dinamika remekül működik, ami egyértelműen a sorozat legjobb perceivé avanzsálja kettőjük közös jeleneteit.
Sajnos itt azonban jóformán véget is ér a kiemelkedő dolgok és a pozitívumok sora. Ugyanis Polatin íróként, valamint sorozatfejlesztőként is ugyanolyan módon használja ki az "igaz történet" koncepciót, mint ahogy az elvakult vér szerinti családja Maet. Csakhamar kiderül, hogy az egyetlen valódi vonása a cselekménynek, hogy a való világban is léteznek sátánista szekták, akik tiszta szívvel hiszik a Lucifer általi megváltást.
A sorozatban felbukkanó csoport háttere még rejt magában némi érdekességet és fantáziát, ám egy szektát foglalkoztató szériától inkább a szüntelen feszültséget és paráztatást várnánk. Arról nem is beszélve, hogy a pofátlanul hosszú idejű, egyévszázados ügyködésüket pár hét alatt olyan könnyedén göngyölíti fel az ügyeletes jó zsaru, Lopez nyomozó (Gerardo Celasco), hogy az szintén a hiteltelen kategóriába sodorja a történet rosszfiúit.
A kellően feszült és paranoiás atmoszféra megteremtése továbbá ott is léket kap, hogy a széria egy középsulis tini dráma irányába orientálja magát - az pedig mindennek a legalja, hogy a gimis népszerűségi verseny és az abból születő sérelmek többnyire érdekfeszítőbbek is a fősodornál. Ezzel együtt azonban a mellékszálak súlytalannak érződnek, no nem mintha a főkonfliktus bővelkedne a valódi tétekben.
Az ördög Ohióban finoman szólva is eltékozolta saját potenciálját, az meg külön sajnálatos, hogy Deschanel és Arthur színészi játékai is kárba vesztek így. Utóbbiakon kívül a széria egyetlen másik nagy erénye, hogy nyolc 40 perces részből áll össze, úgyhogy hétvégi darálásra tökéletes, ám erősen kétséges, hogy hetek múlva is a cselekményen fogunk csámcsogni. A finálé záró képkockái nyitva hagyják a lehetőséget a folytatásra, de idén már ennél jóval erősebb próbálkozásokat is elkaszált a Netflix, úgyhogy rájuk nézve lenne sértő Az ördög Ohióban túlélése. Főleg, hogy ez a nyitott befejezés az egyetlen tökös húzásnak bizonyult a kabaréba illő megoldásokkal operáló fináléban.