Az Óriásölő – Premier kritika

Pedig a Közönséges bűnözők, valamint az első két X-Men mozi rendezőjétől azért többet várt volna az ember, de Bryan Singer sem találta meg azt a bizonyos egyensúlyt a mese és kalandfilm elemek között, így viszont két szék közül a padlóra ült monstre 200 milliós óriása. Viszont ha megnézzük az elmúlt évek hasonló alkotásait, akkor láthatjuk, hogy a patikamérlegre kiporciózott elemek elosztásával már ott is bajok voltak. Az Alice Csodaországbannak fel lehet róni a Disney logót, ugyanis Tim Burton minden kézjegyét magán viselte, csak a korhatárral spóroltak. A tavalyi két, mostohával szembeszegülő királylánnyal már más volt a helyzet, ugyanis a bollywoodi verzió túl gyermeteg lett és mesterkélt, míg tátott szájú testvére elfordult, mielőtt valami túlzottan komor vagy véres történhetett volna, nehogy a moziba tévedt fiatalok visszaszokjanak a pelenkára. Talán csak a felnőtté cseperedett Jani és Juli tudta (úgy ahogy) kielégíteni közönségét, részben azért, mert a jól ismert történet csak kiindulási alapként használta fel egy másfél órás véres B-mozihoz.

Singer és forgatókönyvíró csapata (köztük a Közönséges bűnözőket és a Jack Reacher-t jegyző Christopher McQuarrie) azonban az égig érő paszuly jól ismert meséje köré szőtték történetüket – amit a végén egy valóban jópofa kontextusba helyeztek – viszont nem adtak az egésznek semmilyen érzelmi töltetet, ahogy a karaktereknek sem, így Jack kalandja az óriásokkal súlytalan lett. Az egész olyan, mintha az apuka unottan olvasná fel kisfiának a mesét, mert az azt kérte, miközben ő szíve szerint a focimeccset nézné inkább.

A rendező elméje is vélhetően már az eljövendő múlt napjain járt, és ezt egyszerű bérmunkának tekintette, mert a képregényfeldolgozásaiban tapasztalható érzékenységének itt nyoma sincs. Még a szokásos kirekesztettség érzést sem találjuk, pedig a bátor lovagok és szó szerint óriási kalandok sűrűjében magát találó parasztfiú figurája automatikusan kínálná a témát. Nicholas Hoult tehetséges fiatal, az angol tinédzserek mindennapjait taglaló Skinsben, a mutáns bevezetőben és a remeknek ígérkező zomkomban is bizonyította tehetségét, de itt – színész kollégáival együtt – képtelen volt élettel megtölteni karakterét. Talán csak Ewan McGregor enyhén piperkőc lovagja ér valamit, de az ő bánatát se lehet átérezni egy elveszett bajtárs felett, ha a forgatókönyv csak mellé teszi, mindenfajta jól behatárolható kötelék nélkül. A forgatókönyv pedig minden eddigi mese adaptációnál jobban arányt téveszt. A humor – már amikor van – gyenge (a CGI-ról és a 3D-ról nem is beszélve), vagy pedig gusztustalan, ugyanakkor az embernek nem egyszer van olyan érzése, mintha már automatikusan a kereskedelmi tévék által kezelésbe vett, cenzúrázott verziót látná, így a készítők megkímélnek minket az olyan brutális részektől, amikor az óriások felfalnak valakit.

Mégse lehet azt mondani, hogy a film vállalhatatlan lenne, ugyanakkor azt sem, hogy jó (ez sokszor a lehető legrosszabb párosítás), mert végig remek tempót diktál (függetlenül a logikai buktatóktól), az akciók látványosak az évekkel lemaradott CGI ellenére is, és egy ilyen színészgárdát mindig jó nézni, függetlenül attól, hogy takaréklángon égnek. Egyszerűen csupán olyan az egész, mint egy befejezetlen munka, amiből hiányzik a szív és a lélek, ami a műfaj nagyjai közé emelhetné, így az egyszeri parasztlegény végül csak egyszeri parasztlegény marad.

Oldalak: 1 2