Az ötödik pecsét még 1976-ban került bemutatásra, a háborús kontextusba helyezett, valamelyest kamaradarabnak minősülő filmdráma Sánta Ferenc azonos című regénye alapján készült. A történet 1944 decemberében kap helyet, ahol is Budapest a körülzárás határán van, a mindennapos légiriadók mellett az egyszerű polgároknak a nyilasok terrorjától is rettegniük kell. A nehéz idők ellenére is összegyűl egy társaság a helyi kocsmában. A fogadó az egyszerű, ám annál rafináltabb Béla "kolléga" (Bencze Ferenc) tulajdonában van, a kis társaság maradékát pedig a cinikus, nehezen kiismerhető órás, Gyuricza Miklós (Őze Lajos), a bőbeszédű kultúrsznob, Király (Márkus László) és a mélyen vallásos asztalos, Kovács János (Horváth Sándor) alkotja.

A film cselekményét nem egyszerű megfogni, lévén az Ötödik pecsét első fele egy kamaradrámához hasonlatosan végig a meghitt hangulatú kocsmában zajlik, ahol karakterek jó pár cigaretta elfüstölése mellett ütköztetik véleményüket a háborúval, az emberi erkölccsel vagy éppen a marhaszegy megfelelő elkészítési módjával kapcsolatban. Fábri az egyik legnehezebb filmes zsánerben tette próbára magát és színészeit akkor, s talán most, így 2017-re fogja fel igazán az ember, hogy milyen értékeket képvisel az Ötödik pecsét. Egy ilyen dráma nagyjából öt perc után kudarcot vallhat és veszítheti el a néző minden figyelmét akkor, ha a forgatókönyv, azon belül is párbeszédek nem ütik meg azt a végtelenül magas mércét, amit ez a műfaj megkövetel. Fábri írása és Sánta regénye azonban olyan fantasztikusan megírt, végig pörgős és választékos gondolatokat ad a karakterek szájába, amit a magyar, de talán nemzetközi filmkészítés sem látott azóta.

Ami talán a legnagyobb bravúr, hogy ha esetleg létezik olyan ember, aki nem tudja semmihez kötni az 1944-es évszámot, szinte akkor is maradéktalanul képes lenne az Ötödik pecsét befogadására. Az embertelen idők pusztán felszínre hozzák mindazon gondolatokat, ami talán sokunk fejében megfogalmazódtak már korábban, Fábri filmje mindezeket pedig az elejétől végéig hibátlanul felépítve formálja át olyan örökérvényű gondolatokká, ami a mesterkéltség és giccs teljes mellőzésével teszi tisztába gondolatainkat. Az ötödik pecsét igazi erénye nem is az, amit mond, hanem ahogyan mondja mindazt. A téli éjszaka során bőven lesz időnk megismerni a négy (inkább öt) férfit, kiknek különbözőségeit egy Gyurica által felvázolt anekdota és erkölcsi dilemma hozza felszínre.

Őze, Márkus, Bencze és Horváth mellett Dégi István és Latinovits Zoltán olyan erejű alakításokban részesítik a nézőt, aminek őszintesége borzasztóan hiányzik a mostani magyar filmiparból. Pontosan kitűnik, hogy a színészek egytől-egyig tisztában voltak azzal, hogy ez a film miért készül el. Az öncélú manírok helyett alázatos munka jellemezte a színészek játékát, amik együttesen meséltek el egy olyan belső utazást, ami talán végig evidensnek hathat, a stáblista alatt mégis gazdagodunk valami megfoghatatlannal. A film Gyurica mesepéldázatát átülteti a valóságba, amikor Latinovits Zoltán karaktere is képbe kerül, aki az ellenhatalmat képviseli. Az ötödik pecsét olyan bepillantásokat ad az elnyomó hatalmak eszméibe, ami mai szemmel (is) párját ritkítja. A film ezen jeleneteit a mai napig számos helyen idézik, hiszen Latinovits monológjai amennyire remekül meg lettek írva, olyannyira ijesztő, hogy még ma is mennyire aktuálisak.

Az ötödik pecsétről valójában nehéz filmkritikát írni, lévén Fábri Zoltán produkciója mára már egy olyan erkölcsi példázattá érett, amit nyugodt szívvel betehetnénk az iskolai tananyagba. Sajnos manapság elcsépelté válhatott ez az érvelés, de a film karaktereihez hasonlóan nálunk, a befogadónál is eléri, hogy jobban megismerjük magunkat. Evidens, hogy mi jó emberek vagyunk, ha inkább szenvedünk, mintsem hogy szenvedtessünk? Bűn-e a bűn akkor, ha az elkövető nem ismer lelkiismeret fordulást? Hazudok-e akkor, ha azt mondom, hogy inkább bűnhődök magam, mintsem hogy másoknak okozzak szenvedést? Ha elsőre egyszerű kérdésnek tűnnek ezek, akkor Az ötödik pecsét és annak egészen parádés színészgárdája tesz arról, hogy alaposan elgondolkodjunk mindezen. Hisz elvégre is, mindannyiinkban van egy kis Tomóceusz Kataitiki, és Gyugyu.

A filmklasszikus rovat olyan műveket hivatott bemutatni, melyek ha nem is feltétlenül hibátlan darabok, a szakma, de leginkább a nézők mégis halhatatlan státusszal ruházták fel azokat. Remekül megírt cselekmény, emlékezetes karakterek, technikai forradalom vagy éppen a nosztalgia szépítő hatása; az okok listája végtelen, egy valami mégis közüs bennük: a fimtörténetben betöltött helyük megkérdőjelezhetetlen.