Deák Kristóf első kisjátékfilmjével, a Mindenkivel egészen az Oscar-mezőnyig jutott, hogy aztán következő projektjeként egy Foglyok című tévéfilmmel folytassa a sort. Harmadik filmje már a vásznakon látható, így mondhatjuk, hogy a rendező révbe ért: ráadásul tette ezt egy olyan alkotással, aminek témája okán is érdeklődésre tarthat számot. 

Az unoka legnagyobb húzóereje a nyitány. Deák Kristóf láthatóan tudja, érzi azt, hogy ha van egy jó nyitójeleneted, amiben tisztességgel, apait-anyait beleadva felvázolod és átérezteted a nézővel a téteket, a személyes drámákat, akkor már félig nyert ügyed van. Jó pozícióból indulsz, ahonnét aztán nyilván szükséged lesz még egy-két nagy svungra, de az érdeklődést felkeltetted, nézőként kíváncsian és izgatottan figyelem a továbbiakat. Pláne ha ezt egy olyan jelenettel teszed, ami egy nyolcperces, megszakítatlan snitt (amit igazából észre sem veszel, semmi truvájkodás, de a hatás ott van). 

A film azzal indít, hogy Jordán Tamás karaktere (főként csak Papusnak hívják) kap egy telefont, melyben közlik vele: fia autóbalesetet okozott és a károkat az okozott fél számára jobb lesz egyből intézni. A férfi zaklatottan feltúrja az egész lakást, összeszedve minden pénzét, miközben végig azt hiszi, fiát baj érte, nincsen jól. Miután mindez lejátszódik, kiderül: Rudi (Blahó Gergely) nagyon is jól van, ő maga pedig az úgynevezett unokázós csalók áldozatává vált. Ezt követően Rudi kétségbeesett, magatehetetlen küzdelmét nézzük, amint próbál tenni valamit az ügy érdekében. Rendőrségi látogatása meddő és értelmetlen, hiszen a rend őrei képtelenek bármit is lépni, ezért saját kezébe veszi az igazságszolgáltatást. Persze ne számítson senki Charles Bronson-i bosszúhadjáratra, Kristóf filmje ennél jóval szofisztikáltabb és bizonyos értelemben realistább. Rudi nem akar megölni senkit, csak a papája óráját szeretné visszaszerezni, ami családi örökségként van értékelve. 

Deák Kristóf filmje az izgalmas alapötleten túl több szerethető és hagyományos, valamint a konvencionálistól valamelyest eltérő motívumot fel tud mutatni. Hőse, Rudi egy "szerencsétlenebb" főhős, akiben ugyan bőven van tenni akarás, de bőven tesz hibás lépéseket küldetése során. Jó szándék vezérli, de néha maga se tudja, hogy mit tegyen vagy hogyan tegye (ez pedig baklövéseket von maga után), ezzel pedig bőven elhatárolja magát azoktól a filmes elődjeitől, akik karakán fellépéssel, határozottan tették a dolgukat. Tetszett, hogy ebben az értelemben egy hétköznapibb protagonistával találkozhattam, aki sokszor csak sodródik és nem egészen bizonyos abban, hogy mi lesz az egész végkimenetele. Ami Blahó Gergely játékát illeti, nem minden esetben állt biztos lábakon, de a végére valahogy sikerült kialakítania a karaktert annak minden erősségével, szelídségével és empátiájával, szerethetőségével együtt. 

A szűk két órás játékidő folyamán akadnak gyengeségek és olyan döntések, amelyek megingatják a film erősségét. Apró fordulatok a történetben, amelyek mintha tévútra vinnék a cselekményt, valamint esetlenebb, drámainak és meglepőnek szánt meglepetések, amelyek nem úgy funkcionálnak, ahogy kellene. Ezeket az esetlenségeket ugyanakkor felülírják a film erényei, amibe beletartozik Jordán Tamás megejtő színészi játéka, Jászberényi Gábor maníroktól mentes, higgadt és nyugtalanító jelenléte, Döbrösi Laura határozott kiállása, valamint az, hogy alapvetően tiszteletre méltó, hogy Deák Kristóf ilyen érdeklődve és tisztelettel, szeretettel viseltetik a sokszor lenézett nyugdíjasok iránt.

Ennek fényében a fináléban azt éreztem, hogy van fantázia, kellő feszültség (itt értelmet nyernek a poszteren látható maszkok is) és katarzisnak, valamint egy kiváló Pogány Juditnak sincsen híján. Itt egy hagyományosabb "leszámolós" jelenetet kapunk leleplezéssel, morális döntésekkel, apró mexikói felállással. Hatásos és izgalmas. Még ha picit a film többi részéhez hasonlóan itt is túl akarja picit lépni saját magát. 

Ezt a filmet elnézve mindenképpen érdekes/érdemes lesz tehát megnézni azt, hogy milyen témához fog nyúlni ezt követően a rendező. Fejlődnie van hova, viszont ha továbbra is tartja az itt látott kvázi-személyes vonalat és igyekszik ezt műfaji formába önteni (miközben kicsit el is játszik azokkal), akkor még izgalmas dolgok várnak mind rá, mind pedig ránk, nézőkre. Ha nem is lett tehát tökéletes Az unoka, bőven van annyi erénye, hogy a tökéletlenségek felett átnézzünk és ne nagyon akadjunk fent rajtuk. Ügyes, szívvel teli, empatikus, sajátos szellemiségű bosszúfilm ez. Ezt pedig tök jó leírni.