Míg a 2010-es évek arról szóltak, hogy Nicolas Cage botrányosan pocsék projektekből vette ki a részét, addig mostanra ez a tendencia megfordult, és a színész reneszánszáról szokás beszélni. Tavaly élvezettel bújt bele Drakula bőrébe a Renfieldben, egy évvel korábban pedig önmaga egy idillikus énjét követhettük végig A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlyában. A színész azonban továbbra sem híve a pihenésnek, így tartja az előző évtized termését, azaz évi 3-4 különböző projektben is viszontláthatjuk őt.
Az azonos című John Williams regényt adaptáló Az utolsó vadászat még a 2022-es filmfesztiválokon debütált, majd csak tavaly ősz végén került be a tengerentúli mozik kínálatába, hogy 2024 tavaszán már VOD formátumban, szinkronosan is megtekinthessük - és ilyenkor rá kell döbbennünk, hogy mennyire hiányzik a fülünknek Józsa Imre orgánuma Nic Cage filmjeiből.
Will Andrews (Fred Hechinger) a tanulmányainak hátat fordítva a coloradói vadonba utazik a 19. század derekán, hogy csatlakozzon egy bölényvadász csapathoz. A vadpopuláció azonban jelentősen megcsappant addigra, és csak egy fura fazon, Miller (Cage) van meggyőződve róla, hogy létezik még egy síkság, ahol tengerszámra található az irhájáért vadászott állat. Will minden megtakarítását felteszi az expedícióra, amelyhez két másik veterán is csatlakozik Charlie (Xander Berkeley) és Fred (Jeremy Bobb) személyében.
Az utolsó vadászat egy olyan western, mely erősen kacsintgat kifelé a 21. századi problémáinkra. A zsánerből fakadóan az érintetlen vadonon vágnak keresztül vadászaink, a kora őszi tájképek pedig könnyet fakaszthatnak az erre érzékeny nézők szemében. Ugyanakkor ezekre a gyönyörű pillanatképekre folyamatosan rávetül a vadászok hatalmas árnyéka.
Bár fel-felsejlik, hogy egy ilyen kaland egyáltalán nem veszélytelen - indiánokat és farkasokat is felemlegetnek az expedíció tagjai -, ám ez egy ügyes mézesmadzag annak palástolására, hogy mitől is kellene igazán félni kint a természetben. Ez pedig - természetesen - nem más, mint az emberi mohóság.
Mint az a finálé felirataiból is kiderül, a 19. század elején még nagyjából hatmillió bölény rótta a középnyugati lankákat, amely szám háromszáz alá csökkent a túlvadászásnak köszönhetően alig néhány évtizeddel később. Az utolsó vadászat kíméletlen képet fest erről a folyamatról, amelyben a részvétel legalább olyan hatással volt az érintett emberekre, mint a legdurvább drogok. A zöldfülű, naiv Will képviseli az egyetlen erkölcsi iránytűt a négyfős brigádban, de fiatal mivoltából fakadóan nincs hangja a csapatban, még akkor sem, amikor már végleg rossz irányt vett a közös kalandjuk.
Ez pedig egy egyértelmű kritika a két évszázaddal későbbi társadalmunknak: mindenki látja a jeleket, a fiatalok szóvá is teszik őket, de az idősebb generáció egyszerűen nem hajlandó átengedni a gyeplőt, hogy egy új megközelítéssel próbáljuk megoldani a problémákat. A film fináléja görbe tükröt tart a hatalomhoz és a megszokotthoz való görcsös ragaszkodással szemben, ami intő jel lehet mindannyiunk számára.
Az utolsó vadászat is beleillik az elmúlt évtized anti-western vonalába: egy korábban még magasztalt és elfogadott tevékenységről rántja le a leplet, hogy az valójában mennyire kártékony volt. A meggazdagodás reményében a vadont meghódító fehér emberek eleinte hősként tűnnek fel, ám a maszk mögött megbúvó ördögi arcokat nem tudják végig rejtegetni.
Az utolsó vadászat fontos üzenettel bír, ám a 105 perces játékidejére nem igazán tud rászolgálni. Helyenként vontatott a cselekmény, máskor meg túlzottan kapkodós, a végeredmény így messze van a tökéletestől, de az egyszeri szórakozás küszöbét könnyedén megugorja.
