Az elsőfilmes Valdimar Jóhannsson Tarr Béla tanítványaként szívta magába a tudást, a mester szarajevói iskolájában. A tanonc most lehetőséget kapott, hogy elkészítse debütáló munkáját, melyhez Tarr executive producerként adta a nevét. A Bárány megnyerte a cannes-i filmfesztivál Un Certain Regard zsűri díját, ami kétségtelenül jó ajánlólevél, ám hogy kinek készült, és miről is akart igazán szólni ez a bizarr alkotás, az rejtély.
Maria (Noomi Rapace) és Ingvar (Hilmir Snaer Gudnason) egy Isten háta mögötti farmon élnek Izland festői szépségű hegyei közt. Tisztességgel dolgoznak a napi betevőért, de kissé távolságtartóak egymással. A birkatenyésztéssel is foglalkozó pár világra segít egy kisbárányt, s valamilyen oknál fogva elkezdenek úgy tekinteni rá, mintha a saját gyermekük lenne. Újra boldognak érzik magukat, majd megjelenik Ingvar bátyja, Petyr (Björn Hlynur Haraldsson), és kicsit felkavarja az állóvizet.
Több szempontból is nehéz helyzet elé állított a Bárány. Egyfelől, miután vége lett a sajtóvetítésnek, hangos káromkodások közepette kérdeztem magamtól, hogy mi a bánatot fogok én erről írni? A másik probléma, hogy bárminemű információ felfedése az élmény rovására mehet, így muszáj megválogatni, hogy mit árulok el a sztoriról. Akit érdekel Jóhannsson munkája, azt javaslom, minél kevesebb előismerettel üljön le megnézni, noha a siker akkor sem garantált. De vágjunk bele.
A cselekmény három szegmensre van osztva, melyből egyik sem könnyű falat más és más okok miatt. A felvezetés a farmerek mindennapjaiba enged betekintést, s valószínűleg itt el is veszti az átlag nézők 80%-át a film. Bő fél órán keresztül a napi rutint látjuk, ahogy hőseink gondozzák a földet és az állatokat. A másodikban megszületik a bárány és a bizarr családi idill manifesztálódásának lehetünk tanúi. Az utolsó felvonás szállítja a bonyodalmakat, illetve válaszokkal, revelációval szolgálna, de ne lepődjünk meg, ha nem leszünk sokkal okosabbak a végefőcím után sem. Tarr Béla hatása érződik Jóhannsson feszültségkeltési módszerein, kezdettől fogva körbelengi a művet valami nyugtalanító, nyomasztó érzés. A hangulatra sem lehet panasz, a környezet eleve ad egy erőteljes atmoszférát, de a történetben is van annyi potenciál, hogy a lassú tempó ellenére is érdekfeszítő legyen.
Meglepve tapasztaltam, hogy a Bárány sok helyen kifejezetten vicces. Nem klasszikus humorra kell gondolni, inkább az adott szituációból fakadó mosolygásra, netán feszengő nevetésre késztet, de tény, hogy ott a humor az amúgy igenis komoly összképben. Ami miatt mégis bosszantó a film, az az öncélúság. Sokszor volt olyan érzésem, hogy a rendező csak azért használt fel bizonyos elemeket, hogy önnön fennköltségét bizonygassa, mint művész, csak éppen tartalmat felejtett el belecsempészni a látnivalóba. Próbáltam fogást találni rajta, de nem áll össze koherens egésszé a Bárány. Bele lehet látni, hogy a gyermeknevelés viszontagságairól mesél egy magából kifordult módon, vagy a komplett történetet egy metaforaként értelmezni, de nincs meg sem a katarzis, sem az a bizonyos kapaszkodó, ami értelmet adna az egésznek. Itt nem azzal van a probléma, hogy nincs minden a szánkba rágva, Tarr munkásságát ismerve ez helytálló, de nem túl előnyös, ha az ember a megoldást egy blöffnek érzi.
Vártam a Bárányt és akartam szeretni, de Jóhannsson nagyon megnehezítette a dolgom. A legfrusztrálóbb számomra, hogy az izlandi folklór részletesebb ábrázolásával, illetve komorabb felütéssel, egy olyasfajta bravúros folk-horror lehetett volna, mint amilyen a Robert Eggers-féle A boszorkány. Sajnos ez elmaradt, s vitathatatlan, hogy egy különleges hangulatú és autentikus darabról van szó, de tartalmilag olyan ingatag lábakon áll, mint a ma született bárány.
