Hirdetés

Barátom, Róbert Gida - Kritika

|

Sokak gyerekkora elevenedik majd fel az év egyik kellemes meglepetésében.

Javában zajlik a Disney-klasszikusok élőszereplős filmváltozatainak legyártása, amik között eddig akadtak jók és kevésbé szerethető alkotások is, most pedig az A.A. Milne által megálmodott történet lezárását (?) álmodták újra az Álomgyárban. Ez talán már ösztönszerű dolog, de valahogy tudat alatt ódzkodok az élőszereplős és animációs hibridektől, annak ellenére, hogy ezt a kombót így vagy úgy, de nagyjából minden hollywoodi produktumra ráaggathatjuk. Nyilván most magára a koncepcióra gondolok, a Barátom, Róbert Gida pedig kimaxolja a műfaj sajátosságait. A szerencse az, hogy az ötfős írói gárda és az Én, Pán Péterért is felelős Marc Foster egy egyszerre bohókás és meglepően érzékeny filmet hoztak össze, amire jóleső érzés visszagondolni.

Christopher Robin (Ewan McGregor), számunkra ismertebb nevén Róbert Gida, gyerekként napjai nagy részét a Százholdas Pagonyban töltötte, ahol Micimackóval és barátaival önfeledten gyakorolták a "semmittevés" mesterségét, ami persze megszámlálhatatlan mennyiségű vidám pillanattal ajándékozta meg őket. Ahogy minden ilyen történetben, úgy itt is eljött a felnőtté válás keserű pillanata, Róbert Gida onnantól fogva pedig vissza sem nézett. Évtizedek teltek el, a gondtalan gyermek öltönyös üzletemberré és családapává cseperedett, eközben pedig a világ minden terhe Christopher vállát nyomta. Sem a cégnél, sem pedig otthon nem tudott megfelelni az elvárásoknak a férfi, a néző pedig egy kifejezetten depresszív (vagy inkább csak életszagú?) képet kapott a felnőtt Róbert Gida életéről. Egy furcsa véletlen folytán Micimackó hirtelen London közepén találja magát, aminek a vége persze nem más, minthogy a Százholdas Pagony Róbert Gidája hazatér.

Talán nem is tudjuk elsőre honnan, de az ilyesfajta "vissza a gyerekkorba" mesék mindenki számára ismerősek lehetnek, alapvetően pedig a Barátom, Róbert Gida sem csavar sokat a dolgokon. Személy szerint hozzám sosem állt túl közel Milne meséje, ezért is ért hatalmas meglepetésként az, hogy bármiféle erőlködés nélkül érte el Forster filmje, hogy megkönnyezzem. A bohókás, megmosolyognivaló Micimackót, Tigrist, Fülest vagy épp Zsebibabát látva, persze, nem feltétlen egy keményvonalas drámára számít az ember. Nem is erről van szó, az amúgy egészen ízlésesen és szerethetően ábrázolt élettel teli plüssök és állatok elsősorban a gyerkőcök szórakoztatását garantálják. A film játékos és gyermeki oldala jól működik, az utolsó fél órára mondjuk már kicsit sok lesz belőle, ám a cselekmény érdemi részét számos szívmelengető jelenettel szolgálja meg.

Az egyértelmű, hogy a fiatalabb nézők nem a Barátom, Róbert Gidában fogják megtalálni azt a mesefilmet, amit utána rongyosra néznek, hiszen az igazi értékek abban a mondanivalóban rejlenek, amit korábban már számos elcsépelt köntösben láthattunk és hallhattunk. Ahogy Christopher Robin újból Róbert Gidává válik Forster rendezésében, azt viszont öröm nézni. A film első fele az, ami a Százholdas Pagony egészen gyönyörű fényképezésével, a mesekönyves narratívával, a szeretnivaló és szellemes Micimackóval és Ewan McGregorhoz hű nagyon emberi, közel hibátlan játékával megágyaz egy olyan adaptációnak, ami kiemelkedik a többi közül. Christopher "felnőttes problémáival", vagy inkább az érzéssel, miszerint legszívesebben megállítanánk az időt és mindent magunk mögött hagynánk, nagyon könnyű azonosulni.

A film azon alapvetését, hogy a semmittevésből is gyakran kisülhet valami, persze simán félre lehet magyarázni valami káros üzenetnek, ami arra buzdít, hogy egyszerűen csak meneküljünk el a mindennapok problémái elől. A Barátom, Róbert Gida a látszat ellenére nem megoldást kínálna, vagy épp bölcselkedne egy olyan témában, ami talán jóval komolyabb annál, mint amit egy 6-os korhatárral ellátott film megengedhet magának. Forster alkotása így is egyértelműen a Micimackón nevelkedett, ma már idősebb közönséget szólítja meg, Milne világának szellemiségét és eredeti célját egy pillanatig sem szeretné átértelmezni vagy megváltoztatni, egyszerűen csak más megvilágításba helyezi azt. Nem csak Christopher, hanem mi, a nézők is visszatérünk a Százholdas Pagonyba, ám ahhoz, hogy újra láthassuk ennek a varázslatos, megmagyarázhatatlan helynek a szépségét, muszáj lesz levetnünk magunkról a szürke, komolykodó gúnyát. Látni, ahogy McGregor szívvel teli játékának köntösében egy, az élet terhei alatt megroskadt ember visszatalál a gyermeki örömök egyszerűségéhez, az egyszerűen jót tesz a léleknek.

Egy dolgot azért sajnálok: a varázs, ahogy az lenni szokott, sajnos itt sem tart örökké, de még a bő másfél órás játékidőt sem bírta ki. Christopher és Mackó közös kalandja valahol a film első fele után nem sokkal véget ér, az intelligensen megírt forgatókönyvet és varázslatos hangulatot pedig fokozatosan felváltja egy középszerűnél kicsit jobb családi kalandfilm. Christopher lányának, Madeline (Bronte Carmichael) és Tigrisék kalandja valószínűleg viccesebb és könnyebben befogadható lesz a fiatalabb nézők számára, viszont ezzel párhuzamosan el is veszítette azt a báját, ami annyira megindított előtte. Az első órát viszont tanítani kellene, hiszen a film ereje néhány olyan jelenetben csúcsosodtak ki, amik a manapság divatos sallangok és trendek nélkül virágoztatják fel az ember szívét, vagy épp csalnak könnyeket a szemébe. Christopher és Micimackó minden egyes interakciója aranyat ér és emlékeztet arra, hogy miért is jó gyereknek lenni. Felnőttként is.

Mivel a kritika továbbra sem egy objektív műfaj, így könnyen megeshet, hogy a potenciális nézők felét nagyívben ki fogja kerülni mindaz, amit igyekeztem összegezni. Szerencsére még ők is egy nagyon kellemes, gyönyörűen fényképezett és érzékeny családi drámára válthatnak jegyet, ami a játékidő végére azért alaposan veszít a varázsából, és ezen még Ewan McGregor sem tudott változtatni. Abban pedig szinte biztos vagyok, hogy a kifejezetten kisebb gyerkőcök inkább unnák, de talán nem is értenék a Barátom, Róbert Gida nagyját, ami a célközönség számára viszont közel tökéletes érzékkel helyezi más megvilágításba Milne regényét.

Barátom Róbert Gida

Kinek ajánljuk
  • Annak, akit már gyerekként is megszólított Micimackó meséje…
  • … vagy annak, akit nem, hiszen ő is egy teljesen új megvilágításból ismerhetik meg azt.
  • Aki egy kedves, bohókás, de legalább annyira érzékeny filmre vágyik…
  • … de a könnyed családi filmek szimpatizánsai is megtalálják majd a számításaikat.
  • Aki kíváncsi egy újabb erős Ewan McGregor alakításra.
Kinek nem
  • Annak, akit nem lehet már meghatni a „Gyereknek lenni jó!” gondolatokkal.
  • Aki alapvetően nem kedveli ezt a hibrid műfajt - az esélyt azért érdemes megadni.
  • Akit idegesítenek az ugrabugráló beszélő állatok.
  • Aki világmegváltó, korábban még nem hallott tanulságra számítana.

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.