Egészen pontosan Ajelandro Gonzalez Iñárritu (Birdman, A visszatérő, Bábel) festménye, ami a rendező talán legszemélyesebb projektje. A Netflix csupán felkarolta a Bardót, és látva az eredményt, talán annyira nem is meglepő, hogy végül a rendezői autonómia túlcsordulásának fellegvárában kötött ki. Hogy ez jót tett a filmnek, vagy sem, az már más kérdés. Maradjunk annyiban, hogy Paolo Sorentino a hasonló témákkal és formanyelvvel operáló Isten kezéből sokkal többet hozott ki.
Silverio (Daniel Giménez Cacho) egy mexikói származású újságíró és dokumentumfilmes, aki legfrissebb alkotásáért egy nívós amerikai filmdíjban részesül. Lelkét azonban folyamatosan kérdések gyötrik, melyek az Egyesült Államokba való kivándorlására, alkotói válságára és önértékelésére vezethetők vissza.
Iñárritu egy spirituális utazásban részesíti a nézőt, amiben egymást váltják Silverio szürreális álomképei hétköznapi élményeivel, amikor kvázi gyakorlatban is manifesztálódik a főszereplő személyes krízise. A Bardo nem egy tradicionális rendezői portré, amiben fellelhető az expozíció-bonyodalom-karatarzis-megoldás sémájára épülő struktúra. A történet fókusza egy lélekállapot metaforikus-társadalomkritikus megragadása, ami merít egyrészt a rendező korábbi filmjeiből (a Birdman karakterdrámája és a Bábel társadalmi kommentárja), illetve Federico Fellini önreflexiójából, a 8 és ½-ből.
Azonban míg referenciái nem fulladtak unalomba, és nem vesztek el a saját szimbólumaikkal tarkított útvesztőjükben (amikkel a forgatókönyv alulírtságát leplezték volna), addig a Bardo homlokegyenest besétál a saját csapdájába. Sőt, a filmben elhangzik egy Silverio munkásságát illető kritika, amiben többek között a hatásvadászatot és az öncélúságot kérik számon (amit ő aztán természetesen bravúros módon megcáfol…): a sors fintora, hogy mindez Iñárritu filmjén is tetten érhető. Felesleges azon lamentálni, hogy volt-e mögötte szándékosság, mert ha ez némileg célja is volt, nem validálja a filmnek sem a több, mint két és félórás hosszát, sem a részint ebből következő zűrzavart, amiben nagyon nehéz azonosulási pontot találni.
A Bardo által kiváltott ambivalens érzéseket továbbtetézik az alkotás érdemei. A film kiegyensúlyozatlansága ellenére akadnak kifejezetten erős párbeszédek, amikor két eltérő generáció képviselőjét ütközteti az elvándorlás témájában, de a művész, az alkotás és az emlékek szerepéről is képes bizonyos momentumaiban elgondolkodtatni. Vizualitásában, operatőri munkában pedig egyenesen lenyűgöző, amit Iñárritu a stábjával véghezvitt, mert még ha a narratívába túlzottan nem is illeszkedtek, sőt, olykor öncélúan beleerőszakoltnak hatottak egyes álomszekvenciák, az élénk színekkel való játék és a csodás nagytotálok bőven tartogattak néznivalót a történet szemlélői számára.
Nem véletlen, hogy a Bardo Iñárritu egyik legszemélyesebb filmje, ugyanis amellett, hogy Silverio karakterének létállapotát, kulturális hátterét a saját életéből merítette, elmondása szerint ezen dolgozott a legtöbbet. Azontúl, hogy ő ült a rendezői székben, forgatókönyvíróként, vágóként és zeneszerzőként is részt vett a munkálatokban, mégis a két fentebb említett alapnak tekinthető filmjében sokkal kimértebben és befogadhatóbban ábrázolta a Bardóban boncolgatott témákat, legyen az önértékelési válság, emlékezés, emigrálás, vagy művészi szerepvállalás.
