Kétségtelen, hogy hálátlan feladat lehetett anno egy akkora orbitális kritikai, de főleg anyagi sikernek folytatást készíteni, mint amilyen a Batman, és Burtonnek sem sikerült a nagyobbat/látványosabbat elvvel elfedni a történeti buktatókat. Ugyanakkor a gyermeki énem imádni valóan groteszknek tartja ezt a gót tripet is.
Azt viszont meg kell jegyeznem, hogy a film már annak idején is okozott pár álmatlan éjszakát, pedig már az első rész se volt sétagalopp - részben nekem, mint gyereknek, részben pedig a szüleimnek - elvégre Joker elevenen megsütött egy gengsztert, majd ideggázzal támadt a gyarló, de ártatlan Gothami lakosságra. Erre azonban a folytatásnak minden téren sikerül rálicitálnia, nemcsak az első résznél is grandiózusabb látvánnyal (erről majd még később), hanem a gonoszaival is.
Egy Jokerhez hasonlatos nemezis után (pláne ha azt a világ egyik legjobb és legelismertebb színésze játssza, aki erre a szerepére még különösen büszke is) egy Batman filmben akárki visszalépés lenne, így ezt a készítők inkább az ellenlábasok számával próbálták kompenzálni, és bebizonyították - ha nem is maradéktalanul - hogy lehet három gonoszt is küldeni egy hős ellen. Megjelenését tekintve Danny DeVito Pingvinje viszi a prímet, aki amellett, hogy simán elmehetne egy horrorfilmbe, a kistermetű színész egyik legjobb és leghátborzongatóbb alakításával is jár. Őt követi a szado-mazo jelmezben, a végül terhes Anette Bening helyett beugró Michelle Pfeifer kattant Macskanője, aki remekül lavíroz a két oldal, valamint az épelméjűség és őrület között. Végül pedig ott van a film kedvéért megalkotott, Max Schreck (a nevet a Nosferatu-t alakító színésztől kölcsönözték), mint igazi machinátor, akit Christopher Walken akkor is zseniálisan hozna, ha álmából keltenék, és nem lenne creepy Beethovennnek maszkírozva. Ráadásul mind hármójuk bizonyos szemszögből a hős torz tükörképei: Cobblepot az aranyifjú, Selina az igazságosztó, Schreck pedig az üzletember Bruce Wayne groteszk másaiként szolgálnak.
És groteszknek kikiáltani valamit még burtoni mércével mérve is túlzó. Míg az első részben megvolt a karakterek és a történet, valamint az abszurd humor közti egyensúly, az inkább tartalmas, semmint túlzsúfolt folytatásában már borulnak az arányok. A gonoszok általában mindig rátelepedtek a Batman filmekre (kivételt csak a Kezdődik képvisel), így ezt nem rovom fel, pláne, hogy Keaton érezhetően jobban érezte már a karaktert is és több megmosolyogtató interakciója volt az Alfredot alakító Michael Gough-al. Azonban az, hogy a folytatásra nehezen rávehető Burton ekkora szabad kezet kapott nem minden téren volt szerencsés. A történet média és politikai szatíra vonulata még úgy ahogy működik, a 100%-ig stúdióban felhúzott, karácsonyi Gotham látványa pedig még a mai, CGI-hoz szokott szemnek is elképesztő (van olyan grandiózus díszlet, ami csak pár pillanatra szerepel). Viszont a hol éjfekete, már horrorral kokettáló hangulat (Pingvin és Macskanő megnyilvánulásainál azért elcseppen egy kis ketchup), hol pedig az infantilizmusba hajló történet (terrorista pingvinek) nem mindig tudja eldönteni, melyik irányba haladjon.
A Batman visszatér tipikusan az a folytatás, ami nem ér ugyan az előd nyomába, de nem is vall rá szégyent, ami a folytatásokról már kevésbé vagy egyáltalán nem mondható el, de még így is egy korszak meghatározó ékköve. És ez a kritikus még mindig, minden hibája ellenére gyerekként rajong érte, ha csak megnézi. Különösen karácsonykor.