Hiába próbál meg jó útra térni Liam Neeson, az univerzum - vagy inkább egy korrupt zsarupáros - összefog ellene. De mit érdemel az a bűnös, akinek a záloga a kezemben van? A film értékrendje egészen érdekesen gondolkodik erről.
Tom (Liam Neeson) éveken át bankrablással kereste a kenyerét, és elhíresült, mint az elfoghatatlan Szélvész tolvaj. De előbb-utóbb rátalál a szerelem, és Annie (Kate Walsh) kedvéért és az ígéretes idilli életért kiszállna a bizniszből. Mikor feladja magát a rendőrségen, két mohó rendőr, Hall és Nivens (Anthony Ramos és Jai Courtney) lecsap a biztosítékát jelentő milliókra, és elindul a hajsza a pénz és az igazság után.
Neeson kálváriájának feldolgozása kifejezetten régre nyúlik vissza: az underworld melodráma kialakulásáig. A Becsületes tolvaj is megfordítja a klasszikus gengszter-narratívát, és a magányos antihős bűnből való kilábalását mutatja be, nem abba vezető útját, és erős moralizálás jellemzi. Az underworld melodráma filmjei a főszereplő megtéréséről szólnak, aminek rendszerint legfőbb oka a szerelem. Jelen esetben a bűnelkövetés (bankrablás) fajtája miatt megélhetési gengszterként azonosíthatnánk Tomot, ami azért is fontos, mert a gengszterfilmek kialakulása szorosan összefügg társadalmi és gazdasági krízisekkel (anno világválság, elszegényedés, szesztilalom), ami pedig fontos a motivációk megértéséhez. Márpedig Tom azért gyűjti a pénzt, mert a rendszer igazságtalan, és az elesetteket az út szélén hagyja.
A baj csak az, hogy ez egy olyan általános kritika, ami szinte minden film történetének mélyén meghúzódik, emiatt a "csúnya hatalom" vs. fifikás kisember formulája rettenetesen unalmas. Nem specifikus a bírálat, de ha elfogadjuk a fentebb leírt műfaji kategóriát, végképp a lehetetlennel arányos megújítani egy körülbelül 100 éves zsánert. Aztán ott a melodráma, ami a túlzott teatralitásával szintén kivívhatja az erre nem fogékony néző ellenszenvét, mert hát nem azt várjuk el attól, aki kirabolja fél Amerikát, hogy mindent felad álmai asszonyáért. De ez egy lehetséges válaszút, ami valahogy beépült mint alműfaj, tehát bizonyára volt rá igény.
És ha csak valaki egyszerűen szeretné eldobni az agyát a Becsületes tolvajtól, ott van ugye az akció, a veszélyes autós üldözések, a látványos robbantások, a gondosan megkoreografált közelharcok. Vagy sem. Neeson karaktere puszta kézzel nyomja le a rendőrség két ereje teljében lévő nyomozóját úgy, hogy ő már jó ideje inaktív bűnöző, a fagyis furgon mindig gyorsabb egy csúcskategóriás autónál, és a robbanáshoz készített CGI-tűz már 30 éve is ciki lett volna.
Nem elhanyagolható a tény, hogy a honest ugye több mindent is jelenhet, de ha maradunk a magyar fordításban használt becsületes szónál, meg kell hagyni, elég érdekes értékrendet képvisel a film. Az egyértelmű, hogy a korrupt rendőröknek veszniük kell, ezt a film kihangsúlyozza. Tom védelmében mindössze annyi szól, hogy nem gyilkos és önszántából adná vissza az ellopott pénzt, de ettől még világos, hogy korábban bűncselekményt követett el. Ebből az aspektusból a címben fellelhető oximoron érthető, csakhogy a későbbiekben felrobbant egy házat és kocsikat lop. Ami pedig erkölcsileg igen aggályos, hogy Hall ügynök végső soron a segítségére van, Tom pedig konkrétan lelöveti őt. Szóval a történet mondhatni korántsem etikus, ami téves következtetésekhez vezethet a nézőben.
Mindez azért volt érdekes, mert egy ilyen film, amelyben ennyi lehetőség és ennyiféle stílus ötvöződik, lehetett volna érdekes, legalább annyira, hogy a jelenkor jellegzetességeire reflektál. De a forgatókönyv kiszámítható, a karakterek kétdimenziósak, a vizualitás csapnivaló, a színészi játék pedig még melodrámához képest is mesterkélt, mindenki nagyon mérges, nagyon elszánt vagy nagyon kétségbeesett a maga nevetséges felhangjával. És akkor ott van ugye a konklúzió, hogy ha patikamérlegre tesszük két bűnös szívét, valamelyik nehezebb lesz a tollnál, valamelyik pedig nem.
És amit a karakterépítésről megtudtunk: elég egy kutya, hogy valakiről tudjuk, a jó oldalon játszik.
