Habár állítása szerint sosem a provokáció hajtja, valahogy mindig megilletik ezzel a jelzővel Paul Verhoevent. A rendező, aki annak idején Sharon Stone-ból könyörtelen szexuális ragadozót és sorozatgyilkost faragott, aki bogárinvázióval beszélt a fasizmusról, legújabb filmjében két apácáról mesél, akik a tizenhetedik században szexuális viszonyba keverednek egymással.
A film alapjául szolgáló könyv (az Immodest Acts: The Life of a Lesbian Nun in Renaissance Italy című) ugyanakkor igazolja, hogy az, amiről most filmet forgatott, tényleg kevésbé épül a megbotránkoztatás szándékára, mint inkább arra, hogy olyasmiről kezdeményezzen diskurzust, amely történelmi alapokon nyugszik. Ez persze nem zárja ki azt, hogy a Benedetta már csak témájánál fogva is alkalmas viták generálására és arra, hogy némelyek felháborodásukat fejezzék ki.
A történet egy fiatal lányról szól, akit már gyerekkorában beadnak egy apácazárdába a szülei, miután úgy látják, hogy különleges kapocs van közte és az Úr között. És valóban, már egészen korán azt érzi, hogy Jézus az ő szerelme, ahogyan azt is, hogy képes csodák tételére. A film első jelenetében egy a családját zaklató katonát szarja képen egy madár - amely úgy tűnik, az ifjú Benedetta kívánságára történt. Pár év ugrással látjuk, amint Benedetta (Virginie Efira gyönyörű, angyali jelenség, színészi kvalitásait illetően viszont mégis bizonytalanná tesz - de ez lehet a rendezői instrukcióra vezethető vissza) beilleszkedett ugyan valamelyest a közegbe, de még így is van egyfajta különc aurája. Látomásai vannak, amikkel nem tudnak mit kezdeni a többiek, a fodrozódó vizet pedig az kavarja meg még inkább, hogy megjelenik erőszakoskodó apja elől menekülve Bartolomea (Daphne Patakia pulzáló jelenléttel bír, de nem állt össze egységes egésszé a karaktere). A lány kétségbeesésében szeretne otthonra lelni az apácák között, amely sikerül is neki végül. Ez pedig odáig vezet, hogy némi idegenkedést követően a két lány felfedezi nem csak a szexualitást, de azt is, hogy milyen érzés egymás testének örömet okozni.
Felismerhetetlenül rajta vannak a filmen Verhoeven kézjegyei: fekete humor, kendőzetlen erőszak, valamint a szexualitás arcpirítóan explicit ábrázolása. Jó látni, hogy a rendező nem lágyult meg az évek elteltével, nulla szégyenérzet nélkül mocskolja be az amúgy is sokat látott filmrajongói lelkünket. Ennek pedig kétségkívül van egyfajta bája: habár első körben mindez csak külsőségnek hathat, mégis, mindig szerettem azt, amikor egy rendező veszélyes területeken lépdel és olyan nyelvet beszél, amely kvázi kitolja, próbára teszi a nézői tűrőképességem határait. Pláne akkor, ha olyan témát boncolgat, ami izgalmas és amiről bőven van mit beszélni. Jelen tárgyalt film pedig nem csak azt mutatja be, hogy milyen viszontagságokon megy keresztül két leszbikus apáca, hanem eleve egy olyan karaktert mutat be, aki kvázi egy második Jézusként tekint saját magára. Az önjelölt messiásokat, jótevőket pedig sosem fogadta jól a társadalom. Azokat pláne nem, akik szexuális perverziókat követnek el.
Megmondom őszintén, vegyes érzésekkel keltem fel a film megtekintése után. Egyrészről magát az alapot ígéretesnek tartom, ahogyan azt a fesztelenséget és fésületlenséget is, ahogy Verhoeven hozzányúlt a témához. Tetszik az a vadság, ami még mindig jellemzi őt, az a helyenként viccesnek ható pajzánság, viszont ezekkel együtt is kevéssé éreztem erősnek és jól megírtnak, főként ha két korábbi filmjével: az Elle-lel, vagy éppen a Fekete könyvvel hasonlítom össze. A téteket kevéssé éreztem dominánsnak és kiélezettnek a film nagy részében (kivéve, amikor rátérünk a film utolsó harmadára) és ezáltal az érdeklődésem lángja is alacsony lángon égett. Nem éreztem összhangban a dolgozat két fontos tematikai gócpontját, a csodatételeket és a szexualitást sem: hol az egyik, hol a másik gyengült (nem feltétlen külső kivitelezésben, de hangsúlyban) a játékidő közben, miközben értelemszerűen igyekezett a rendező a végén mindkettő szálat elvarrni és mindkettőre valamiféle befejezést kreálni. Ennélfogva magát a cselekménybonyolítást is itt-ott problémásnak éltem meg: egy bizonyos fordulat például teljesen hatástalannak bizonyult számomra, hiába volt ott a helye a filmben és hiába éreztem azt, hogy a meglepetés-faktor nem feltétlen része a dolognak.
A film megmutat ugyan dolgokat, rámutat bizonyos jelenségekre (a másság nem-elfogadása a 17. században, Istenhit, képmutatás), de ezeket nem tudja olyan erővel megjeleníteni, mint ahogy kellett volna. Másrészről értékelem azt az ambivalenciát, amellyel Benedettát felfestette, ahogyan azt is, hogy nem akarta leegyszerűsíteni a dolgokat (nem teszi tisztába azt se, honnan is jönnek Benedetta látomásai, hol kedves, hol mintha egy elfojtott agresszió törne elő belőle), viszont egy jobb forgatókönyv vagy egy jobb színészvezetés akár olyan legendássá és emlékezetessé is tehette volna, mit mondjuk anno Catherine Trammel volt az Elemi ösztönben. Vagy mint amilyen Huppert Elle-je az Elle-ben. Értékelem, hogy a szexről, a nemiségről úgy beszél, mint amin nincs mit szégyellni és még ma is azt érzem, bátorságra vall az, hogy ilyen szabadon egy ilyen közegbe ágyazva kommunikálja mindezt. Nagy ügyet nem csinál belőle, egész egyszerűen megmutatja, hogy igen, előfordult az is, hogy két apáca életét ennyire meghatározták a szexuális vágyak. Az pedig már csak minket jellemez, hogy ezen felháborodunk és megbotránkozunk-e vagy sem.
Maga a tény tehát, hogy egy ilyen történetet láthatunk a legendás filmrendezőtől, örömteli. Érezhető, hogy nem kellett kompromisszumot kötnie, hogy önazonos lehet, épp csak mintha rendezőként nem tudta volna úgy egybefogni a rendelkezésére álló dolgokat. Érzékeny témákba vágta fejszéjét, aminek én mindig örülök és a színészek igyekeztek megfelelni ennek a szélsőséges eszközökkel elmesélt történetnek. Verhoeven rajongóinak tehát a magam részéről jó szívvel ajánlom, mert van rajta mit nézni, van mit elemezni a korábbi munkáinak fényében, viszont szívembe így első megtekintésre sajnos nem tudtam zárni.