Bérgavallér - Kritika

A new york-i helyszín, a zsidókérdés és a témához való enyhén ironikus hozzáállás láttán akár azt is mondhatnánk, hogy egy hamisítatlan Woody Allen-filmmel van dolgunk, ám végső soron mégsem hat olcsó hamisítványnak, inkább egy kvázi hommage-nak. Turturro különös és meglepő érzékenységgel nyúlt hozzá az alapsztorihoz és a fentebb említett félelmem ezek láttán teljességgel alaptalannak bizonyult. Azonban mégsem éreztem a végeredményt teljesen kielégítőnek vagy különösen emlékezetesnek. Turturro érzékenysége és a témáért szinte ordító bugyuta humor mellőzése dicséretes, viszont sokszor átesik a ló túlsó oldalára azzal, hogy túlszentimentalizálja a dolgokat. Csodálatos operatőri munkával megdolgozott filmről beszélünk, aminek azonban a sztoriját, vagy legalábbis a sztori alapját képező vonalat nem dolgozták ki eléggé és nem hozták ki belőle azt, amit ki lehetett volna belőle hozni. Ihletett és vicces pillanatoknak nincs ugyan híján, de a gyors felütés után az egész film mintha célt tévesztene és egy darabig elhagyjuk a dzsigoló-szálat, ami helyett a film további részében egy gyengéden romantikus szálat kell néznünk. Turturro javára legyen mondva, hogy önmagában nézve ez a szál is gyönyörű a maga visszafogottságával és csendességével (Vanessa Paradis-nak hatalmas puszi), arról nem is beszélve, hogy ennél a résznél se oda futtatja ki a rendező a dolgokat, ahová az ember eleinte gondolná. Meglepni a nézőt, valami színt vinni egy sokat látott történetbe önmagában véve óriási dolog, csak épp tényleg jó lett volna, ha az egész kontextus helytálló és ügyesebben konstruált.

Turturro személyében egy tehetséges rendezővel van dolgunk, ez messziről látszik. Tehetsége megmutatkozik a képekben, a színészek rendezgetésében és természetesen színészként se utolsó; szinte el is felejtettem már, hogy milyen jó tud lenni, ha akar. Melankolikus, majdhogynem unott arckifejezése, ahogy Sharon Stone-nal ismerkednek egymással a szex előtt, vagy amikor Sofia Vergara elkapja őt egy táncra: fantasztikus. A folyton felcsendülő spanyol muzsika pedig igazán üdítő, egzotikus hangulatot kölcsönöz a képeknek. Nem kevésbé tetszett a zsidó-szál is, amit először kissé oda nem illőnek éreztem, de végső soron kulcsfontosságúnak bizonyult és eredetinek tartottam a tradíciók ilyen formájú prezentálását. És ha már szóba került az imént Stone és Vergara, senki ne számítson nagy szerepekre, inkább csak egy hosszabb epizódszerep jutott nekik, aki pedig esetleg utóbbi hatalmas, fedetlen kebleire lenne kíváncsi, pórul fog járni. Nem vetkőzik. Bár így is dögös. Nyilván.

Muszáj Woody Allen-ről is pár szót ejtenem: alakítása szerencsére nem volt se fáradt, se unott, hozta a szokásos formáját, mínusz a neurózis. Akadt pár kiemelkedő pillanata (társalgásai Vanessa Paradis karakterével), pár jó beszólása, szóval minden összevetve nem lett eltékozolva az öreg és nagyon jó volt látni őt ismét a mozivásznon. Turturróval ellenben ugyan ő kicsit elmarad a rá szabott játékidőt illetően, de a kémia kettejük között így is megvolt, bár keveselltem a közös jeleneteket. Mindenesetre szívesen néznék még filmet, amiben ez a két figura szerepel. A másfél óra minden bukkanó ellenére azonban kellően gyorsan elrepült. A rendezés és a színészi alakítások, valamint az egynéhány eredeti ötlet révén egy hangulatos, bájos produkció született, melynek mindenképpen megvan a maga élvezeti értéke. Csak éppen ott van az a makacs tény, hogy ha nem lennének azok a bizonyos egyenetlenségek, akár egy sokkal jobb film is születhetett volna.

   

Oldalak: 1 2