Hirdetés

Bérgyilkos Mary - Kritika

|

Kihagyott ziccer.

Aligha veszi rossz néven bárki is, ha azt mondom, a Bérgyilkos Mary egy Pam Grier nevével fémjelzett film lenne, ha éppen a hetvenes, avagy a nyolcvanas években készítik el. A színésznő - amennyiben valaki nem lenne tisztában az ábécével -, a blaxploitation-filmek egyik ikonja (Tarantino is rehabilitálta egy film erejéig az 1999-es Jackie Brown-ban), aki azelőtt lett harcias amazon és a saját maga igazáért akár ököllel, akár egy méretes shotgunnal is kiálló asszony, mielőtt Ellen Ripley akár kokettált is volna annak a gondolatával, hogy visszamenjen az idegenek közé. Elsők között volt, aki kíméletlenül visszavágott a gyalázkodó, agresszor férfinépnek és úgy volt tökös, hogy közben azért megőrizte nőiességét és sérülékenységét. Ne tévesszen meg bennünket a kizsákmányoló jellege az erőszaknak, ezek a filmek bizisten példát mutattak feminizmusból, női egyenjogúságból.

Hirdetés

Beszéljünk akár a Coffy-ról, akár a kissé oldottabb hangvételű Foxy Brown-ról, az elődök adottak, a színésznő és az általa képviselt magából később tetemes filmet kicsiholó szubzsáner beleitta magát a mozgóképtörténet lapjai közé - nem véletlen és nem meglepő hát, hogy olykor akad egy-két rendező, aki adózni szeretne a régmúlt ezen filmjeinek oltárán.

A Bérgyilkos Mary rendezőjének, Babak Najafi-nek (Támadás London ellen) is nagy valószínűséggel ez a korszak lebegett a szeme előtt, aminek rögtön a dögös, direkt hommage-nek könnyen beillő főcímmel is nagy lelkesen hangot ad. A The Temptations Papa Was a Rolling Stone című dalának taktusaira komponált nyitány a hősnő beöltözésének montázsával karöltve büszkén öleli magához gyökereit és nagy elődeit - mosolyt csalva a nosztalgiára, régi ízekre kiéhezett filmszerető arcára. Előkerülnek a sárga színek, az oldszkúl képi effektek, a fekete bőrszerkó és már előttünk is van Taraji P. Henson, mint huszonegyedik századi Pam Grier, fenékbillentésre készen állva. Vannak filmek, amelyek ha nem is mondhatók jó filmeknek, az ígéretük és a szándékuk van annyira nemes, hogy kevéssé tudjunk rájuk haragudni. A Bérgyilkos Mary pont ilyen film, hiszen egyrészről rendkívül ihletett gondolat készíteni egy huszonegyedik századi blaxploitation-filmet, más részről Taraji P. Henson van annyira rátermett színésznő, hogy magáévá tudja tenni ezt a szerepet.

Mary (Henson) egy bérgyilkos. Nem meglepő, ott van a címében. Mary az egyik legjobb a szakmájában, ám - ahogyan azt már megszokhattunk kollégáitól - elkövet egy nagy hibát: nem csak életben hagy egy küldetése során valakit (egy kisfiút), de később annak munkaadóját is elteszi láb alól. Ezzel veszélyezteti "családját" (értsd: a maffiabandát, amelynek ő tagja), valamint saját testi épségét, illetve arra is vigyáznia kell, hogy a fiúról ne szerezzen senki tudomást. És ha ez még nem volna elég, hát Mary egyúttal szeretne kiszállni a bérgyilkos-szakmából. Nem fog egyszerűen menni.

Amennyire ígéretesnek bizonyult a főcím és amennyire ígéretes maga a kiindulópont (a maga szimpatikus egyszerűségével, természetesen), olyannyira ment nehezen Babaj Najafi-nak az, hogy mindezt egy olyan film keretén belül abszolválja, amely legalább alapszinten foglalkozik azzal, hogy megfelelően dramatizáljon bizonyos dolgokat és rendesen felfesse legalább a fontosabb szereplőket. Egyes karakterek jönnek és mennek anélkül, hogy jelenlétükkel súlyt kölcsönöznének a látottaknak (Neal McDonagh-t ezért a szerepért például teljesen felesleges volt felhívni) vagy a velük történteknek, a hősnő és környezetének kapcsolatának bemutatására és dramatizálására nem szánt elég időt sem a forgatókönyvíró, sem a rendező (vagy csak nagyvonalakban, hanyagul teszi mindezt) és hiába kölcsönözne igazi szívet a filmnek a (pót)anya-fia szál, ez is sokszor csupán a levegőben lóg. Pedig érezni, hogy Najafi-t tényleg érdekelte volna mindez (főként az utóbbi) és mintha tényleg szeretett volna egy korrekt, kőegyszerű, unalomig ismert panelekből felépíteni egy drámai B-filmet. Épp csak azt felejtette el, hogy itt sem árt, ha a dráma felépítettnek hat, a finis pedig kiérdemeltnek. Itt sajnos nem működnek a lazán felskiccelt kapcsolati rendszerek: a bandák közti viaskodás érdektelennek hat, ahogyan a főhősnő és főnökének fia közötti expárkapcsolati viszony is kimunkálatlanságában laposnak és feleslegesnek hat.

Mary személyes drámáját is nehéz átélni, hiszen a rendező nem sok érdemi információt ad nekünk a karakteréről. Honnan jött? Ki ő? Nem tudjuk, a lelkiismereten kívül mi vezérli abban, hogy megmentse a fiút és nem tudjuk, hogy igazából miért akar új életet kezdeni - nem beszélve arról az aprócska problémáról, hogy ez a konfliktus jóval a film felénél túl jön a képbe, így idő nincsen arra, hogy ezt rendesen kidolgozzák és átélhetővé avanzsálják. Nem tudjuk, milyen ember volt azelőtt, hogy megismerkedett a fiúval és nem tudjuk, pontosan milyen irányba is fejlődött. Nincs ív, melyet a karakter leír. 

Mindez azonban nem változtat azon, hogy Taraji P. Henson alapvetően meggyőző jelenléte bizonyossággal töltheti el a befogadót afelől, hogy a hetvenes években akár blaxploitation-királynő is lehetett volna belőle. Őmaga megtesz minden tőle telhetőt, hogy szerepének valamelyest mélységet adjon, ami sajnos a többiekről nemigen mondható el. Danny Glover csak egy újabb filmes keresztapaként van jelen, amihez hozta fenyegető, behízelgő modorát, az ex szerepében felbukkanó Billy Brown pedig inkább csak úgy jelen van, de nem sokat nyom a latban, karaktere teljesen felejthető.

Itt kellene azt írnom, hogy "legalább az akciók", de nem szeretném, hogy hazugságon kapjanak. Sok csihi-puhi nincs, igazi, lőporos csörte csekély számban lelhető fel a filmben, azokról pedig nem mondható, hogy túl nagy benyomást tettek e sorok írójára. Egyetlen, kellően energikusan megkoreografált, Tina Turner Proud Mary-jére rendezett akciójelenetet leszámítva, ami azért még egyszer a finisbe érve gondoskodik arról, hogy nézőként ne érezzük úgy, elvesztegetett másfél óra áll mögöttünk. Vagy véletlenül se gondoljuk, hogy az alkotóknak nem volt szándékukban valamire való filmet készíteni. Csak épp összességében az a kreativitás, az a történetmesélői erő, amelyet belevittek a végeredménybe, az bizony nagyon kevés. Hiába szimpatikus a premissza és hiába szimpatikus a szándék ha egyszer drámaként rendkívül lapos, akciófilmként meglehetősen halovány, blaxploitation-hommageként pedig a főszereplőt és a főcímet leszámítva nem tud túl sokat felmutatni. Az pedig valahogy szégyen, hogy csak egy generikus, jellegtelen filmzenét sikerült szerezni a filmhez - legalább próbálkozhattak volna jobban. Mindezeket figyelembe véve azért remélem, hogy Taraji P. Hensonnak majd egyszer írnak egy rendes, kidolgozott akciófilmes karaktert. Megérdemli. Jól áll neki.

Bérgyilkos Mary

Kinek ajánljuk
  • Azoknak, akik szeretnének látni egy modern blaxploitation-t – még ha az nem is olyan jó.
  • Azoknak, akik szeretik Taraji P. Hensont.
  • Azoknak, akik imádják Tina Turner Pride Mary-jét – a stáblista alatt is az megy.
Kinek nem
  • Akik nem szeretik a hanyagul megírt filmeket.
  • Akik egy akciófilmtől több akciójelenetet várnának.
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.