Arra, hogy elkészüljön a Beverly Hills-i zsaru negyedik része, már a kilencvenes évek óta várnak a rajongók, úgyhogy kisebb csodával ér fel, hogy végre ténylegesen sikerült abszolválni. Emiatt mindenképp fellélegezhetünk: hosszú vajúdás volt, ráadásul az sem volt különösebben könnyű, hogy egészen mostanáig a kínosan erőtlen és jellegtelen harmadik rész volt az, amivel kvázi búcsúztattuk ezt a hőn szeretett karaktert.
Most pedig, hogy a negyedik napvilágot látott, levonhatjuk a megfelelő konzekvenciákat és elengedhetjük Axel Foley kezét. Megérdemli. Megérdemeljük.
A Netflix gondozásában készült film már a nyitó percekben szeretné az első két film rajongóit megnyugtatni: jó kezekben van náluk a karakter. Felcsendül a Heat is On (amely még az első rész nyitányában kapott helyet), Axel Foley pedig részt vesz egy fél városon átromboló autós üldözésben úgy, hogy egy hókotrót vezet. Az eredmény olyan, amilyet elképzelünk és amilyet már megszokhattunk: Axel az üldözés közben a felettesét próbálja meggyőzni arról telefonon, hogy ő igazából csak teljesen véletlenül keveredett ebbe a szituációba, egyáltalán nem azért, mert az ellenjavaslat ellenére nyomozott egy bizonyos ügyben. A cold open után megismerjük Foley lányát (Taylour Paige), újra találkozunk Billy Rosewooddal (Judge Reinhold), ezzel is igyekszik a film felváltva pipálgatni ki a nosztalgiafaktort, valamint azt, hogy picit új színt is vigyen a megszokott közegbe. És miután kiderül, hogy mindkettejük élete veszélyben van, hősünknek meg is van az indok arra, hogy ismételten Beverly Hills-be utazzon. Felmerülhet mindeközben teljes joggal a kérdés, hogy miért is nem költözik végre oda, ahelyett, hogy folyton ingázna? A kérdés persze költői, ha készülne ötödik etap, borítékolhatóan ott is csak látogatóba érkezne a napsütötte, bolondosan fejlett városba.
Szép lassan kibontakozik a sztori, mely szerint Foley lánya ügyvédként dolgozik és egy olyan ügyben kezd el nyomozni, amivel nagyon nem kéne foglalkoznia, egy bizonyos - látványosan korrupt és simlis - hatósági személy (Kevin Bacon alakításában) pedig nagyon szeretné, hogy apa és lánya ne buzgóskodjon. A korrupcióban nagy örömmel fürdőző gonosztevők előszeretettel tették tiszteletüket eddig is ebben a szériában, úgyhogy sok meglepetés itt sincs, de talán nem is kell itt már világmegváltási szándék. Elég egy karakteres antagonista, akiről lerí, hogy vaj van a füle mögött és aki látható örömmel végzi gonosz és simlis tevékenységeit, Baconnek ez pedig álmából felébresztve is tökéletesen megy. Ha pedig hozzárakjuk Eddie Murphy nagydumás tevékenységét, akkor adott is a képlet. Kérdés az, hogy elég-e mindez?
Mert igen, Eddie Murphy újra szövegel, borsot tör a rosszfiúk orra alá, a film pedig néha ugyan jelzi, hogy az idő eljárt felette, de alapvetően itt van újra és hozza a formáját. Ahogyan mindenki más is nagyjából ugyanúgy felsorakoztatja (a visszatérő karakterek közül) azokat a karakterjegyeket, amik eddig emlékezetessé tették őket. Billy szobájának a falán ugyanúgy ott van egy Rambo poszter, ugyanúgy szereti a puskákat, Taggart pedig ugyanúgy a falnak megy ettől az egész káosztól, amit Axel okoz a jelenlétével. Mark Molloy rendezésében láthatunk több, korrektül levezényelt (de sose túl emlékezetes) akciójelenetet, néhány megmosolyogtató (de sose vadul kacagtató) geget, de többnyire itt a nosztalgia az, amire minden épül. A visszatérő motívumokra és szereplőkre, az újra előkotort zenékre és a klisékre, arra, hogy újra halljuk és lássuk, amint Bronson Pinchot affektálva kiejti hibásan Foley nevét. Ezzel nagy probléma nincs, mert az eredmény teljesen nézhető és egészen élvezetes, jó látni és jó visszatérni, de sok szükség mégsem volt minderre. Talán nem leszek túl népszerű ezzel a véleményemmel, de Axel Foley-t ott kellett volna hagyni a nyolcvanas években. Miért?
Mert alapvetően egy szórakoztató, szerethető, de nem túl elmélyített karakterről beszélünk, akinek legfőbb jellemzője, hogy egy nagy szájú, pimasz kis troll és aki ezen felül remek nyomozó és hűséges barát. Lényegében ennyi. Nem látom őt másnak, mint egy nagyon látványos és szórakoztató akciófigurának, aminek Eddie Murphy életet adott ugyan, de ennek a karakternek abszolút, elidegeníthetetlen velejárója az az időbeli közeg, amelyben megszületett (és leginkább Tony Scott stilisztikailag rendkívül dús rendezése). A nosztalgián, a rajongáson, a rajongói nyomáson kívül túl sok minden nem indokolta azt, hogy elkészüljön egy negyedik rész, hiszen igazán radikálisan más dolgokat láthatóan nem terveztek tenni Axellel, nem akarták teljesen új irányba vinni őt, tényleg csak egy eszközként használták fel őt arra, hogy sokan a fiatalságukat újraéljék. Szép dolog ez is, kellenek az ilyenek, sok esetben kielégítő is. De nem feltétlen elég.
A forgatókönyv törekszik ugyan arra, hogy picit elmélyítse a karaktert és adjon hozzá valamilyen plusz réteget, de az eszközei ehhez túlságosan klisések és kiszámíthatóak - a lányával való kapcsolata például közel sincs annyira érdekesen tálalva, mint lehetett volna. Arról nem is beszélve, hogy láthattunk már hasonlót a Die Hard negyedik részében is, ott ugyanígy egy öntörvényű nyomozóról derült ki, hogy amúgy csapnivaló apa, itt sincs ez másként, új nincs a nap alatt. Ugyan egy másik karakterrel való dinamikája kölcsönöz némi frissességet a filmnek (a Joseph Gordon-Levitt által alakított Abbottról beszélek, aki rákényszerül arra, hogy együtt nyomozzon és keveredjen bajba Foley-val), de ez se sok. Igaz, egy élvezhető eredményhez pont elég.
Eddie Murphy persze mindezek mellett tényleg jó, miért is ne lenne az? Kellő vitalitással veti bele magát a szerepbe újra, látni rajta, hogy tényleg szereti, éli ezt a karaktert, még mindig jól áll neki ez a szertelenség, ahogyan az is jól áll neki, hogy a felette eljárt évtizedek egyszerűen képtelenek bármit is fogni rajta. Ezt meg is jegyzi a filmben felettesének, akit most már Paul Reiser személyében tisztelhetünk (ő is egy a tucatnyi visszatérő figura közül). A zárójelenet pedig igazodva a film vállalásához, egy az egyben idézi meg az első rész egy klasszikus jelenetét és felállását, az "akkor és most" megmosolyogtató és fátyolos lencséjén keresztül. Szép volt, jó volt, örültünk a lehetőségnek. Továbbléphetünk, elengedhetjük őket, immár nem John Landis filmje az utolsó Beverly Hills-i zsaru. Végülis, ha már ezt nézzük, akkor meg is érte a sok évnyi várakozás.
Hallgass meg egy másik véleményt is:
