Mi lenne akkor, ha felmerülne a gyanúja annak, hogy az az élet, amelyet élsz, az a világ, amelyben nap mint nap próbálsz boldogulni, igazából csak egy okosan felépített illúzió? Sok film pedzegette már ezt a témát - akár beszéljünk a Mátrixról, a Vanília égboltról, vagy akár a Truman Show-ról. Most újabban Mike Cahill rendező próbál hozzáadni valamit a témához.

A film főszereplője, Greg (Owen Wilson) egy életunt irodista, aki feleségével külön él, lányával pedig épphogy tudja tartani a kapcsolatot. A cselekmény elején még állását is elveszíti, majd pedig egy szerencsétlen véletlen folytán bűnügybe is keveredik. Ezt követően találkozik egy furcsa nővel, Isabellel (Salma Hayek), aki közli vele, hogy minden, amit maga körül lát az csupán illúzió és csak ők ketten valóságosak. A férfi vonakodva bár, de belemegy a játékba - főleg miután kiderül, hogy egy titokzatos kőnek köszönhetően neki és a nőnek is különleges képességei lesznek. 

A Bliss legjobb tulajdonsága az, hogy nehéz megmondani, hogy milyen fordulatot is fog venni később a cselekmény. Az elejétől a végéig volt bennem egyfajta bizonytalanság és kellemetlen érzet - nem tudtam eldönteni, hogy mit gondoljak, és hogy merre fog irányítani engem a rendező keze. Mondom ezt úgy, hogy alapvetően a történet fontosabb és nagyobb elemeit jól láthatóan (és gyanítom, hogy nem titkoltan) nagyobb elődöktől lopkodták össze. A "vélt valóság, mint illúzió" alapvetése egy idő után átfordul valami másba, hogy aztán egy szokatlan hangvételű szerelmes filmmé alakuljon át, heveny pislogást idézve elő a nézőből. Cahill filmjének koncepciójában bár meglenne az a lehetőség, hogy látványorientált legyen, ennek a nyilvánvaló anyagi megszorítások miatt ellenáll (egy-két visszafogott effekt még befigyel, de többet ne várjon a néző) és inkább próbál az ötletekre és a végén kirajzolódó alapgondolatra építeni. Mintegy remélvén, hogy tűnik annyira intelligensnek és okosnak, hogy kompenzálja a hiányosságokat. Alapvetően pedig az eszével tényleg nincsen baj, ahogyan az is szimpatikus, hogy alacsony költségvetésből, kicsit kézműves-módban tálal high-concept ötletet.

Akadnak is érdekes ötletek, ahogyan azzal is jól játszik a rendező, hogy kicsit bizonytalanságban tartsa a nézőt: vajon tényleg hihetünk Hayek karakterének, vagy pedig duplán át vagyunk vágva? Ez a kétkedés nem tart sokáig, de legalább amíg van, addig örülünk neki. Ezen túl a film fordulatot vesz és konkrétabban is elkezd lamentálni az ember életviteléről és az általános attitűdről, ami a környezetünket és a minket érő ingereket érinti. Az üzenet, amit kommunikál pedig tényleg jó, érdemes rajta elgondolkodni, ahogyan a befejezés is hordoz magában potenciált és könnyedén el tudom képzelni, hogy egy jobb megvalósításban, jobb forgatókönyvvel nagyobbat ütött volna.

Az, hogy végül mégsem úgy keltem fel a film végeztével, hogy teljes mértékben megkaptam, amire vágytam, végtére is részben arra vezethető vissza, hogy a Bliss egy erőtlenül és ügyetlenül megrendezett ötlethalmaz. Hiába tetszett az a gondolat, amelyre fel lett fűzve az események láncolata (spoiler gyanúja miatt nem merem leírni), alapvetően fantáziátlannak éreztem azt, ahogyan Cahill hozzányúlt az alapanyaghoz. Az volt a benyomásom, hogy egy kis munkával lehetett volna még jobb, még több, még összetettebb, de sose tudja áttörni azt a falat, amit kellett volna. A két karakter képességekkel való flancolása bénának hat és tunyának (nem beszélve arról, hogy itt a műfaji törés sem túl elegáns, egész egyszerűen nem vezet sehova), a két színész pedig nem nagyon tud mit kezdeni magával, mert karaktereik alapvetően gyengén megírtak. Wilson-t illetően egyébként is végig azt éreztem, hogy totális miscast - hiába tudom, hogy ért a drámaibb szerepekhez, valahogy képtelen voltam arra, hogy komolyan vegyem egy olyan emberként, aki ilyen fajsúlyú szituációkba keveredik.

Hayek szintén többször bizonyított már drámai szerepben, de itt a játékidő nagy részét kiabálással és ripacskodással tölti, ami szintén megnehezíti azt, hogy igazán élvezzem a játékát. A film második felében már többet tudott magából nyújtani, itt azonban már azzal volt probléma, hogy egy teljesen érdektelen figurának a cselekedeteit nézzük.

Leginkább tehát egyszerre érzem kihagyott ziccernek és kipukkant lufinak ezt a filmet. Unalmas és sótlan megoldásaival gyorsan felejthető próbálkozássá teszi a végeredményt, amit igazán tényleg csak az ment meg valamelyest, hogy néhol meg tud lepni. De ez a meglepettség is inkább csak felszíni, semmint igazán katartikus. Kár érte.