Bo Burnhamet legtöbben Magyarországon az Ígéretes fiatal nőből ismerhetjük, de valójában már több, mint egy évtizede fontos szereplője az amerikai szórakoztatóiparnak. Elsősorban a zenéjének és a humorának köszönhetően vált népszerűvé (szóval színészként egyelőre még csak bontogatja a szárnyait), melyekből a Netflixen elérhető legújabb különleges kiadásában, a Bo Burnham: Inside-ban (Benn) sem szűkölködhetünk.
Talán már nem újdonság, hogy az eltelt bő egy év korántsem nevezhető megszokottnak. Kirobbant ugyanis egy világjárvány, ami amellett, hogy az egészségügyet, a bezártságnak köszönhetően a magánéletünket is próbára tette. Burnham az utóbbira helyezte a hangsúlyt a filmjében, ami már csak azért is meglepő, mert egy komikus általában nem a koronavírus okozta traumákkal foglalkozik. Az Inside azonban bizonyíték arra, hogy a komédia, a musical és a dráma műfaji egyvelege egy remek rendezéssel megfejelve a tökéletes recept bizonyos problémák feldolgozására. Természetesen láttunk hasonló műfajkeverékeket, de Burnham koncepciója már csak narratív szempontból eltér a megszokottól.
Valamikor a koronavírus-járvány kezdetén élt egyszer egy Bo Burnham nevű srác, aki a hirtelen bezártság következtében nem elvesztette a fejét, hanem elhatározta, hogy filmet forgat a mindennapjairól. Hogyan éli meg egy művész, esetünkben egy zenész-színész-komikus, amikor egyik napról a másikra elveszik szemmel láthatólag minden lehetősége, hogy tehetségét kamatoztassa? Gondolhatjuk, hogy bizonyára szűk lehet az a közönség, akinek ez a történet szól, de az Inside több, mint egy művész kihívásainak összessége, sokkal inkább egy karanténfellépésről van szó: Bo Burnham a poros, félhomályos stúdiójában üldögél, énekel és beszél az érzéseiről. Önmagában ez persze vajmi kevés a garantált szórakozáshoz, de látva az eredményt mégis elegendő. Az egyszerre vágó, fővilágosító, zeneszerző, főszereplő, rendező, forgatókönyvíró és operatőr Burnham megjárja velünk a csúcsokat, az érzelmi katarzisokat, megnevettet, majd egy jól irányzott ütéssel a padlóra vág, és az öngyilkosság gondolatával barátkozik. Mindezt egy kis szobában, amiben néhány kábel, reflektor, szintetizátor, mikrofon és egy laptop áll rendelkezésére.
Nehéz lenne egy összefüggő cselekményfolyamot felvázolni az Inside kapcsán, de itt most nincs is szükség rá, hiszen Burnham nem mesélni szeretne, hanem különböző létállapotokat tár elénk, amiknek megvannak a maguk hullámvölgyei. A stand-up szempontjából tradicionálisabb vonulata a filmnek a társadalomkritika. Nem kell a tengerentúlra menni (szerencsére), hogy egy humorista görbe tükröt tartson az embernek, az viszont már sokkal ritkábban tapasztalható, hogy egy aktuális kérdést a humor mellőzésével mutasson be. Mondhatjuk, hogy ez önellentmondás egy komikus esetében, hiszen a nevettetés már a szakma nevében is benne van, de Burnham nem törődik a "követelményekkel", hanem a tragikomikum és az abszurditás eszközével rántja be a nézőt.
A Bo Burnham: Inside az év meglepetésfilmje. Bár témájában nagyon távol áll a két alkotás, de a Hamilton musical óta nem kaptam rá ennyire egy film/színdarab soundtrackjére - márpedig itt van miből válogatni. A médiafogyasztás, a depresszió, a kapcsolataink (vagy azoknak hiánya) mind-mind befolyásolja az életünket, és Burnham nem ködösít ezek árnyoldalával kapcsolatban sem. Ha nem ismertétek eddig a srácot, semmi gond, itt az idő pótolni az Ígéretes fiatal nőt és az Inside-ot, ha viszont már hallottatok róla egyet, s mást, akkor azért üljetek neki a különkiadásának. Maradandó élmény lesz, garantálom.
