Nem akarok elcsépelt frázisokkal dobálózni, de ha van olyan együttes a világon, amit talán senkinek nem kell bemutatni, akkor az a Queen. Ha pedig van olyan énekes a világon, akinek hangját még egy újszülött is másodpercek alatt pontosan felismerné, akkor az Freddie Mercury. 1970-ben kezdte csendes, majd egyre hangosabb hódítását ez a brit rockzenekar, annak különleges, végletekig kísérletező hangzásvilága Mercury páratlan énekével mindent és mindenkit meghódított, korosztálytól, hovatartozástól vagy alapvetően bármiféle identitástól függetlenül. Ha megfogyatkozva is, de teszi mindezt máig a Queen. Az ő tiszteletükre szól Bryan Singer Bohém rapszódiája, ami mindössze csak asszisztálni tud ehhez a halhatatlan kultuszhoz. Lehet, ennél többre nincs is szükség.
A Bohém rapszódia a Queen azonos című dalához hűen egy gyakorlatilag egy óda a zenekarhoz s mindahhoz, amit rajongók millióinak (és lehet, most keveset mondtam) jelent, amikor felcsendül a tucatnyi máig ikonikus és rongyosra játszott dalok valamelyikre. Bryan Singer, aki eddig abszolút más műfajban rendezett, úgy gondolta, hogy az lesz a legjobb, ha a Bohém rapszódia szigorúan követi Freddie Mercury (Rami Malek) élettörténetét és karrierjét, egy rendkívül szoros idővonal mentén. Ez automatikusan sejteti, hogy a zenészi kvalitások mellett igen hangsúlyos szerepet kap Mercury magánélete, ami a férfi aktív karrierje során is (a kelleténél talán jobban) érdekelte a publikumot. Az igazság az, hogy a Bohém rapszódia egyedül Mercury szerelmi életébe és vívódásaiba megy bele a felületesnél részletesebben, minden más szinte kizárólag egy-egy jelenetben kerül elhadarásra. Egy több mint két órás játékidőről beszélünk, és még így is többször az az érzés fogott el, hogy mennyire kapkod a film és igyekszik követni a "menetrendet". Ez persze magyarázható azzal, hogy durván 15 évet mindössze két órában felölelni nem egyszerű feladat, ám ez mégsem orvosolja a film talán egyetlen komoly problémáját.
Óriási kettősség zajlott bennem a Bohém rapszódia alatt. Azt érzem, hogy Singer filmje egyszerre merev és távolságtartó mind az együttes, mind a nézők felé. Az örökérvényű klasszikusok felelevenítése mellett nem jutott idő az igazán emberi pillanatokra. a hibátlan díszletek, kosztümök és a karakterükre ijesztő mód emlékeztető színészek végig egy vérprofi alkotás benyomását keltik, amelynek minden pillanata tökéletesen meg van tervezve. Talán az az én nagy bajom, hogy a Bohém rapszódia nem történet mesél, hanem inkább csak imitálja mindazt, amit a Queen jelent sokaknak. A büdös nagy igazság pedig az, hogy ezt úgy csinálja a teljes játékidőn át, hogy rendre tudatosítanunk kell magunkban: nem egy eredeti koncertfelvételt nézünk. Miről is beszélek, hát már az első hírek óta azt halljuk mindenhonnan, hogy Rami Malek zavarba ejtő hasonlósággal kelti életre Freddie Mercury-t, ami egy részről világos, mint a nap, másrészről pedig készségesen elhiszem. A zanzibári származású zenész megjelenését, mozdulatait és legapróbb rezdüléseit is szinte tükörképként sajátította el Malek, aki ha nem is teljesen, de képes megközelíteni azt a lehengerlő karizmát, amivel Mercury a koncertek alatt kommunikált és lélegzett együtt a közönséggel. Ez pedig egy olyan erény és teljesítmény, ami önmagában Oscarért kiált.
Egy olyan problémám mégis volt Malek alakításával, ami abszolút betudható annak, hogy - nem meglepő módon - nem ismertem Mercury-t, viszont így is azt éreztem, hogy szükség lett volna olyan pillanatokra, amikor a fiatal színész egy picit visszavesz a végtelenül szuggesztív játékból. Ahogy már előbb megjegyeztem, készséggel elhiszem, hogy Mercury a mindennapokban is ennyire karizmatikus és erőteljes személyiség volt, ám Malek játékából - amikor éppen nem a színpadon voltak - hiányzott számomra az a fajta árnyaltság, amivel igazán el tudok hinni egy karaktert. Látszatra abszolút megtévesztett minden pillanatban, a szívemet mégsem tudta meggyőzni a makulátlan küllem - ez pedig a komplett filmre igaz. Meglepetésemre a sokszor feleslegesnek tartott szerelmi szálban tudott igazán kibontakozni a karakter, ami Mercury első szerelmét alakító Lucy Boynton játékának is köszönhetően igazán megindítóra és emberire sikerült. Egyébként azt árulja el nekem valaki, hogy Brian May honnan szerzett időgépet ahhoz, hogy eljátszhassa önmagát?! Nem csak Malek, hanem az együttes tagjait alakító összes színész vastapsot érdemel az ijesztően hiteles alakításokért, hiába kaptak jóval kevesebb vászonidőt - pedig kifejezetten üdítő volt, amikor Gwilym Lee alakításán keresztül May oldaláról is beleleshettünk a Queen történetébe.
Eddig úgy jöhetett le, hogy csalódásként éltem meg a Bohém rapszódiát, ami valahol igaz is, ám nem tagadom, hogy a számomra kissé rideg koncepció összességében működött. A film többször is montázsokkal, ötletes áttűnésekkel és gyorstempójú jelenetekkel viszi vászonra a zenealkotási folyamatokat, a kreatív különbségeket a bandatagok között, vagy épp egy komplett turnét így mutatnak meg nekünk. Sokszor nincs idő kiélvezni a pillanatot, ám a számos kreatív megoldás, a szellemes humor és az elképesztően változatos, izgalmas fényképezés a látványvilág alapvető hitelességével és magas minőségével együtt egy szusszanásnyi szünetet sem hagy a nézőnek - a Bohém rapszódia pedig egy pillanatra sem válik unalmassá a bő két órás játékidő alatt. A lényegről pedig nem is beszéltem, mindarról, amiért ez a film megszülethetett, amiért elmegyünk rá és amiért könnyes szemmel jövünk ki róla. Ez pedig a Queen nagybetűs zenéje. Valamilyen formában az összes nagy sláger, ami mind a mai napig meghatározó része a zenetörténetnek felcsendül a filmben, pontosan úgy, ahogy azokat megismerhettük. A látszat csal, hiszen a színpadon nem a zenekart, nem Freddie Mercury-t látjuk valójában, a legendás 1985-ös Live Aid koncert megidézésével mégis hibátlanul összeáll a mesterségesen újraalkotott Queen az eredeti, hamisítatlan dalokkal. A film hangkeverése pedig tudatosan el akarja hitetni velünk, hogy ott vagyunk a rocktörténelem legkiválóbb előadásán, mi pedig készségesen el is hisszük, mivel nincs más választásunk az ÉLMÉNY közepette.
A Bohém rapszódiát bármennyire is akartam, nem tudtam szeretni, mint filmet. Technikailag egy izgalmas és látványos produkcióról beszélünk, Rami Malek emberfeletti játékával megfűszerezve, ami az elejétől a végéig egy nagyon masszív élményt kínál, még úgy is, hogy néha jól esne szusszanni belőle egyet. Látványra minden a helyén van, minden mozdulat tökéletesen megkoreografált, az a varázs, amit a Queen, vagy éppen Freddie Mercury volt képes adni a közönségnek, mégis csak az eredeti zenék által születik meg. De nem lehet tagadni, Bryan Singer filmje épp úgy és annyira asszisztál ehhez a bizonyos varázshoz, hogy az a vásznon is megelevenedhessen. Eközben rádöbbennünk, hogy mekkora veszteség is nekünk Freddie Mercury hiánya, akit még egy hibátlan Rami Malek sem tudott igazán visszahozni.