Charlie Day első rendezését minden bizonnyal sokan várták, hiszen a direktor színészként olyan projektekben bizonyított, mint a Felhőtlen Philadelphia vagy épp a Förtelmes főnökök. Előbbi jó kiindulópont lehet számunkra a Bolondok paradicsoma elemzéséhez, hiszen annak a szériának is igen sajátos humora van: a folyamatos tabudöntés sokakat eltántoríthat az egyébként remek poénok fogyasztásától.
A Bolondok paradicsoma hasonló ambíciókkal indult, a beszédkészségét elvesztő színész kalandjai élből keveseknél találnak be. Ám sajnos ezzel a filmmel nemcsak ez a probléma.
A színész-rendező Lattét alakítja, egy olyan embert, aki kezelőorvosai szerint nagyjából egy ötéves gyerek értelmi képességeivel rendelkezik. Ám mivel az állam nem tudja finanszírozni a kezelését, utcára teszik. Találkozik egy ügynökkel (Ken Jeong), aki meglátja benne a lehetőséget. Latte hamar a kamera előtt találja magát, filmes karrierje pedig egyre inkább ível felfelé.
A film első poénja remek. Day karakterének orvosa épp arról beszél, hogy szinte példa nélküli az a mentális betegség, amivel ő küzd, de egy körültekintő és sok lépésből álló terápiával talán van esély a gyógyulásra. De mivel ez nagyon drága lenne, a beteg mehet az utcára. Itt még reménykedhettünk, később azonban sajnos kevésszer mosolyodhatunk el ennyire őszintén. Ugyanis ez mégiscsak egy vígjáték, amit elsőrendűen az alapján illik megítélni, hogy milyen a poénok minősége. És bár persze mindig el kell mondani, hogy a humor nagyon szubjektív műfaj, őszintén, nem nagyon tudok elképzelni olyan embert, aki jókat kacagna ezen a mozin.
És itt nem arról van szó, hogy a mentális betegségek milyen megjelenítését kínálja Day filmje (mert az elég sematikus), hanem hogy ez az alkotás elsősorban Hollywood-szatíra akar lenni, annak viszont sok szempontból nem elégséges. Pedig több értelmezési lehetőség kínálja magát: egyrészt nézhetjük a filmet a mainstreambe vágyó komikusok útja felől. Ezeknek az alkotóknak általában le kell mondani egyediségük egy részéről ahhoz, hogy nagy produkciókban is szerepet kapjanak. Latte épp ezért nem szólalhat meg a filmjeiben, és a különböző rendezők is emiatt tehetnek meg vele mindent.
De persze ha rövid ideig elővesszük a Coen-fivérek Ave, Cézár!-ját, láthatjuk, hogy Charlie Day is emléket állít a filmgyártás egy korábbi korszakának. A Felhőtlen Philadelphia sztárja a burleszk iránt vonzódik, épp emiatt sokszor a szituációk mellett a testi humort is előtérbe helyezi. Ez a csetlés-botlás messze áll a mai nézőtől, hiszen egy olyan filmvilág terméke, amit ma már csak filmmúzeumokban, tematikus vetítéseken lehet látni, az alkotók pedig tulajdonképpen semmit sem tesznek azért, hogy közelebb kerüljünk mindehhez. Így bár a vállalás - hogy a dominánsan a verbelitásra, a pazar egysorosokra építő hollywoodi vígjátékok mellé kapjunk valamilyen alternatívát - feltétlenül dicsérendő, ennél több sajnos nem adható meg a filmnek.
Ugyanakkor megint csak látjuk, hogy van annak egy hatalmas előnye, ha egy ismert színész rendezőnek áll: rengeteg kollégáját tudja meggyőzni a szereplésről. Épp ezért a Bolondok paradicsoma szereplőgárdája is remek: az előbb említett színészeken kívül többek között Kate Beckinsale, Adrien Brody, Jason Sudeikis, Edie Falco, Jason Bateman, John Malkovich valamint az egyik utolsó szerepében látható Ray Liotta is feltűnik az alkotásban. Utóbbi például ismét megvillantotta remek komikusi oldalát, de Jason Sudeikis is kitűnő volt egy egészen más, sokkal szélsőségesebb karakterben, mint amit megszokhattunk tőle.
A tehetség azonban sok tekintetben kihasználatlan marad ebben a filmben. A Bolondok paradicsoma egy remek alapötlet kifejezetten rossz megfilmesítése, ami kapcsán végig érezzük, hogy mi volt az alkotók szándéka, de szinte példátlan, hogy ebből végül semmit sem láthattunk.
