Luca Guadagnino új filmjének, a 2022-es Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon debütált Bones and All megnézését követően bizonyára sokunkban át fog értékelődni a fentebbi mondat, mely eddig csupán egy kedves gesztust takart. A Bones and All, még ha ennél összetettebb megvalósításban is, mindezt szó szerint veszi. Guadagnino 2015-ben került nagyobb reflektorfénybe a nemzetközi filmszakmában, amikor bejelentkezett a Vakító napfénnyel, de az igazi áttörést a 2017-es Szólíts neveden hozta el számára, amit jelöltek is a Legjobb film díjára a 2018-as Oscaron. Az olasz direktor filmjeiben lépten-nyomon visszaköszönt a párkapcsolat kérdésköre, melyet idei filmjében talán a legszokatlanabb megközelítésből vett górcső alá.
A történet főszerepében két fiatal, Maren (Taylor Russell) és Lee (Timothée Chalamet) áll, akik bár szemlátomást ugyanolyan hétköznapi embereknek tűnnek, mint bárki más, valójában kannibálok. Nincs szó szélsőséges ideológiáról vagy szektáról, ami megkövetelné ezt a viselkedésformát, pusztán a természetük része, hogy emberhúst esznek. A film Maren szemszögével nyit, aki édesapjával él, de édesanyját követően, akire már nem is emlékszik, ő is elhagyja. Maren elhatározza, hogy megkeresi az anyját, és útja során találkozik össze Lee-vel, akivel gyorsan megtalálják a közös nevezőt, és együtt folytatják a keresést.
A Bones and All egyszerre személyes karakterdráma, felnövéstörténet, road movie, horror és romantikus film. Első körben Maren felismeri, hogy nincs egyedül, vannak hozzá hasonlók, majd szembesül azokkal a problémákkal és kérdésekkel, melyek ennek az életmódnak a velejárói. Meddig mehet el? Hogyan kezelje a benne levő kényszert, ami sokszor vágyként manifesztálódik? Ki a valódi felelős? Guadagnino nem tart tudományos kiselőadást arról, hogy mi szüli a bennük élő (ét)vágyat, hanem szimplán belehelyezi a nézőt egy bizarr és elrugaszkodott szituációba, amit hétköznapokban megtapasztalható, átélhető kihívásokkal, emberi drámákkal ruház fel.
A film fő sarokköveit a döntéshozatalok határozzák meg. A szülői felelőtlenség, a gyerekkori traumák utóhatásai és a boldogságkeresés mind-mind szerves részei a Bones and All intim történetének, melyek egy olyan élethelyzetben valósulnak meg, ami már önmagában megnehezíti a boldogulást. Ismerős problémák, igaz? Guadagnino mérnöki pontossággal ragadta meg a groteszk és a realista ábrázolásmód keresztmetszetét, így kaptunk egy alapvetően nehezebben befogadható filmet, ami mégis mindenkihez szól.
Az alakítások kifogástalanok, Russell és Chalamet párosa között elképesztően erős a kémia, de érdemes még megemlíteni Mark Rylance karakterét is, aki az utóbbi idők egyik legijesztőbb és legvisszataszítóbb figuráját hozta. Trent Reznor és Atticus Ross zenei aláfestése remekül illeszkedik a narratívához és a színekben gazdag képi világhoz (Arseni Khachaturan), ahogy ez már a Szólíts a neveden esetében is tetten érhető volt.
Különös műfajegyveleg kerekedett a Bones and All-ból, ami explicit vizuális tálalása és lassúcska tempója miatt nem feltétlenül fog betalálni mindenkinél, de Guadagninonak ismét sikerült a varázs. Toposzai részint visszaköszönnek a rendező korábbi munkáiból, ám ez mit sem csorbít a film minőségén és frissességén, sőt, ehelyett inkább új megvilágításba helyezi az alapkonfliktusát, amit olykor csak szkeptikusan figyelünk, olykor fájdalmasan átérzünk.
