14 éve annak, hogy egy furcsa kazah fickó újraértelmezte, hogyan is lehet egy megbotránkoztató, senkit nem kímélő, minden fajta szégyenérzettől mentes áldokumentumfilmet készíteni, ami egyszerre lett filmművészeti és társadalmi jelenség is. A Borat sava-borsa abban rejlett, hogy az elvetemült Sacha Baron Cohen ugyan írt egy Oscarra is jelölt forgatókönyvet, ám a jelenetek nagy része gyanútlan civilek bevonásával történt - a végeredmény pedig egy remek, a mockumentary-k műfaján belül egyenesen megkerülhetetlen alkotás lett. Hosszú idő után, szinte teljes titokban le is forgott a folytatás, ami az újdonság varázsán kívül szinte mindenben felér az eredetihez, de talán még rá is licitál arra.

A Borat utólagos mozifilm: Produkciós kenőpénz szállítása az amerikai rezsimnek a Kazahsztán egyszeri dicsőséges nemzetének hasznára (nem, többször nem fogjuk leírni a teljes címet) rögtön az előd hagyatékát viszi tovább, ugyanis a címszereplőt (Sacha Baron Cohen), miután szégyent hozott Kazahsztánra, egy életre bebörtönözték a kazah gulágba. Sok évvel később azonban az ország vezetője szabadon engedte Boratot, és megbízta azzal a fontos küldetéssel, hogy juttassa el a kazah kulturális minisztert, Johnny-t, a pornográf majmot az Egyesült Államok alelnökéhez, Mike Pence-hez - ezzel a különleges ajándékkal helyreállítva Kazahsztán dicsőségét. Egy szörnyű "baleset" folytán viszont elpusztul szegény Johnny, így egyértelművé válik, hogy Borat tizenöt éves lányát, Tutart (Maria Bakalova) kell odaajándékozni az amerikai alelnöknek. Az eddig egy disznóólban élő lány előtt hosszú út áll, hogy first lady-ket megszégyenítő feleség váljon belőle, így Boratnak hamar munkához kell látnia, méghozzá amerikai földön.  

A Borat 2 felütése és cselekménye pontosan annyira abszurd és ízléstelen, mint amire az előd vagy a Cohen-féle testvérfilmek alapján számíthattunk. Az igazság viszont az - és úgy érzem, érdemes rögtön itt kezdeni -, hogy ha ez a film az első percek során megtalálja a közös hangot a nézővel, akkor bizony másfél órányi nagyon hangos, néha könnyes röhögésekkel tarkított filmélményben lesz része. Valószínűleg közel sem én vagyok a műfaj legnagyobb rajongója, ahogy az amerikai vígjátékok mai szellemisége is távol áll tőlem, de az új Borat épp annyira aktuális, pofátlan és bevállalós, hogy azt öröm nézni. Persze, valamelyest változott a recept, már csak azért is, mert a Cohen által megálmodott figurát a többség valószínűleg felismerné a rögtönözött jelenetek során, így különböző álruhákat magára öltve, olykor kifejezetten lányára irányítva a fókuszt tévesztette meg a film szereplőit. Félig beavatott statisztákról beszélünk, akik minden esetben azt gondolták, hogy különböző reality-k forgatásán vesznek részt, ám arról sejtésük sem volt, hogy valójában a Borat második része zajlik éppen, és természetesen szkriptet sem kaptak a kezükbe.

A valódi mutatványt továbbra is ezek a gagek képzik, melyek között találunk hasfalszaggatóan vicceseket, hiánypótlóan szellemeseket, de olyan arcpirító és átütően kínos jelenetekre is érdemes felkészülni, mint New York egykori polgármesterének, Rudy Giulianinak az interjúja. Talán még a film szándékát is felülmúlóan kompromittáló anyag készült a politikusról, aki azóta is magyarázza nehezen félreérthető reakcióját - persze, nem is Borat-filmről beszélnénk egy szaftos kis botrány hiányában. Maga a forgatókönyv folytonosan alkalmazkodott a világ eseményeihez, hiszen a járványhelyzet is kulcsfontosságú szerepet kapott a cselekményben, ahogy a holokauszttagadás, a demokrata-republikánus ellentét vagy épp a pedofilhálózatok is kereszttűzbe kerültek a másfél órás film során. Való igaz, hogy érezhető egy erőteljes kritikus hangvétel a jelenlegi Trump-kormánnyal szemben, ám bármennyire is arcátlan módon tálalja ezt a Borat, valahogy egy pillanatig sem mennek az aktuálpolitikai-, vagy épp az előbb említett ingoványos témák a szórakoztatás rovására.

Ez a film piszkos intelligenciája mellett annak is köszönhető, hogy az önállóan is értelmezhető, élvezhető jeleneteket egy egészen szentimentális és szívmelengető narratíva kapcsolja össze, amire aztán tényleg nem számítottunk egy Borat-film kapcsán. Egész eddig tartogattam magamban, de itt az ideje kiemelni azt a 24 éves Maria Bakalovát, aki főleg egy meglehetősen tapasztalatlan bolgár színésznő létére nem csak helytállt Sacha Baron Cohen önbizalommal telített performansza mellett, de megkockáztatom, hogy lopta a show-t. Nagy ritkán ugyan közel járt a színésznő ahhoz, hogy elnevesse az adott jelenetet, ám olyankor úgy rázta meg magát és tett rá egy lapáttal az élményre, mintha egész életében ezt csinálta volna. Tutar figurája nem csak üdítő és így utólag már elengedhetetlen színfoltja volt a filmnek, hanem Borat karakterének is egy új oldalát ismerhettük meg általa. Nyilván nem arról van szó, hogy a drámai alkotások nagykönyvébe vonulna be Cohen filmje (nem is kell neki), de valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva ezt az elborult és sokszor fájóan valóságos élményt sikerült úgy lezárni, hogy biztosan kellemes érzéssel a szívünkben fogunk felállni előle. Lehet, hogy épp ezért tud igazán működni a Borat, mert olyan embereket és szemléletmódokat is megismerünk a játékidő során, melyek egyfelől tökéletes kontrasztban állnak a film habitusával, másfelől pedig reményt adnak. Úgy általánosságban, mindennel kapcsolatban.

Nagyon nehéz, sőt, talán lehetetlen feladat írásban átadni, hogy miben is rejlik a Borat 2 zsenije - jellemzően egy olyan élményről beszélünk, ami vagy teljes egészében betalál valakinél, vagy lekapcsolja a filmet felénél. Én úgy érzem, hogy 2020-ban pont egy ilyen pofátlanul vicces, de a szíve mélyén meglepően emberi vígjátékra volt szükségünk, ami áldokumentarista műként is közel tökéletes. Imádtam minden percét, és az idejét sem tudom már annak, hogy mikor nevettem ennyit filmen. Méltó, talán még annál is jobb folytatás.