A több szempontból is frusztrálónak ható alkotás egyrészt azért is lehet nyugtalanító a néző számára, mert szembesíti őt saját, hajléktalanokkal szembeni viselkedési formáival, másrészt pedig nagyon sok mindent hagy a rendező megválaszolatlanul. Még a stáblista alatt is lehet például gondolkodni azon, hogy vajon milyen funkciója volt az első jelenetnek, a kutyáknak, vagy éppen a furcsa, szürreális halálnemeknek. Egyáltalán: mi a célja a rejtélyes idegennek, akihez a film későbbi részében csatlakoznak társai? Szép lassan felsejlik előttünk egy tágabb világ, ám ennek inkább csak apró morzsáit látjuk itt. Ízelítőt kapunk abból, hogy mivel is foglalkoznak ezek az emberek(?), de nem látjuk a tágabb értelemben vett okokat, indokokat. A rendező elrejtei a nézők elől a célt, ez pedig csak tetézi a film rejtélyes és frusztráló voltát. A film végével nem leszünk okosabbak, viszont az agyunk kattog, dolgoznak bennünk továbbra is a lefutott képkockák.
A műfaji meghatározásnál is nehéz dolgunk van, de ez igazán nem okozhat gondot, a film valahogy magabiztosan járja a saját útját és nem is nagyon tér le róla. Néha enyhe thrilleres hatást kelt, bár a durvább feszültségkeltésekkel szűkös kézzel bánik. A Borgman olykor a klasszikus "család-terrorizáló"-filmek típuskörébe is belekóstol, csak épp a legtöbbnél itt sokkal komplexebb, rétegzettebb a kép. A fekete, groteszk humor abszolút domináns szerephez jut, de nincsenek elhanyagolva a családi konfliktust ábrázoló jelenetek sem, ám ezek is megfelelően vannak kezelve: melodrámának nyoma sincs, a kezdeti rejtélyes, furcsa hangvétel végig jelen van. Érdekes műfajkevercs ez, amiben inkább csak apró motívumok formájában mutatkoznak meg a zsánerelemek, semmint teljes életnagyságban. Kicsit dráma, kicsit horror, kicsit thriller, kicsit komédia. A legszebb pedig az, hogy nem oltják ki egymást, sokkal inkább támogatja egyik a másikat.
Az egyik legérdekesebb abban, ahogy Warmerdam elmeséli ezt a történetet, az a misztikumnak az alkalmazása, illetve nem alkalmazása. Sosincs direkt formában kimondva, hogy kivel/kikkel is állnak szemben a főszereplőink és mibe is keveredtek, csupán apró utalások nyomán érhetünk el a megoldáshoz. Az apró, természetfeletti gondolatával kacsintgató elemek használata sose válik arcba mászóvá és sose tűnik túlságosan földtől elrugaszkodottá. A már említett kutyák megjelenése például egy másik filmben hangsúlyosabbá tevődött volna, itt azonban az egyszeri felbukkanás után annyiban marad és a misztifikálás a nézőre van bízva. Mindig csak annyira lebeg a film a föld felett, amennyi még nem válik kárára és amennyinél a nézőt rendesen otthagyhatja a kérdőjelek között. Egy kis misztikum és annyi: értelmezési skála széles marad, de azért ott marad a nyugtalanító, potenciális válasz minden kérdésre. David Lynch Twin Peaks című sorozata az, ami eszembe jut hirtelen, ott volt még ennyire mesterien vegyítve a racionalitás és természetfelettiség.
Nem arról van szó, hogy nincs a film megértéséhez megfelelő kulcs, nyilván aki ért a dolgokhoz, annak leeshet az, hogy mire megy ki a játék, de a rendező így is hagy teret a fantáziának, ez pedig semmiképpen sem elítélendő dolog. Igaza is van: nem kell mindent beledörgölni az arcunkba, jobb az, ha egy film észrevétlenül becsúszik a bőrünk alá és hatni kezd. Így pedig arra is esélyt hagy, hogy ne ÚGY értelmezzük a látottakat, ahogyan esetleg az író eredetileg gondolta. Egy jó pohár bor mellett vitázhatunk aztán egy jóízűt arról, milyen jelek mire utaltak és mit jelenthettek.
Talányos, furán vicces és marhára frusztráló darab a Borgman. A műfaj, a téma megközelítéséért és a hangulatért egy hatalmas pirospont jár a rendezőnek, ahogy azért is, hogy merte magának meghagyni a válaszokat, ez pedig még így se okozott blöff-hatást. Hiába nem leszünk a végére információban gazdagok, nem érezzük azt, hogy átvágtak volna. Csupán az történt, hogy láttunk egy okosan kimunkált és remekül strukturált filmet.