Az 1974-es Bosszúvágy ugyan közel sem számít klasszikusnak, mégis a mai napig egy korrekt produkciónak számít. Az eredeti sztori szerint egy építész feleségét néhány punk meggyilkolja, majd a férj véres bosszúhadjáratba kezd. Eli Roth rendezése nem sokban tér el az elődtől, valamelyest mégis szerette volna aktualizálni a koncepciót. Ez nagyjából kimerül ugyanazon politikai- és közbiztonságbeli problémák végtelenül ostoba ismételgetésében. A pontot az i-re mégis Bruce Willis már-már felháborítóan unott alibi játéka teszi fel.

A Bosszúvágy az első képkockától kezdve igyekszik eladni a nézőnek a nagy mondanivalót, miszerint az USA bizonyos államaiban olyan mélységeket súrol a közbiztonság, hogy az embereknek maguknak kell igazságot tenniük. A nagy levesbe még persze bedobják, hogy a zsaruk nem igazán csinálnak mást az ártatlan feketék lelövésén túl, majd a Bosszúvágy ezzel kb. le is tudta a cselekmény kontextusát. Paul Kersey (Bruce Willis) elismert sebész és családfő, élete mégis egyik pillanatról a másikra válik rémálommá, mikor egyik este saját lányát és feleségét hozzák be a műtőasztalra. Néhány huligán miatt Paul elveszti szerelmét, lánya pedig kómában fekszik. Mivel a nyomozók pár nap leforgása alatt nem jutottak eredményre a tettesek kilétét illetően, Paulnál bekattan valami, és szabadidejében random hülyére lő néhány rosszarcú fazont. A Bosszúvágyban azonban tanulságot vagy bárminemű drámát totál feleslegesen fogunk keresni: ez a film nemhogy nem szórakoztató, de mellé még végtelenül ostoba is.

Igazságszolgáltatás vagy önbíráskodás? Másfél órán keresztül fogjuk hallgatni a film fájdalmasan mesterkélt rádióműsorainak filozofálgatását a témában. Túlzás nélkül mondhatom, hogy ez az egyetlen eszköze a Bosszúvágynak, annak érdekében, hogy valami értelmet vigyen Paul Kersey teljesen nonszensz pálfordulásába. Az már korábban is látszott, hogy Willist a csekkeken túl nem sok minden motiválja már a színészkedést illetően, ám amit ebben a filmben művel az felháborító. Felháborító, hogy Hollywood egyik legnagyobb neve és veteránja sem a szakmát, sem a nézőt nem tiszteli. Willis annyira képtelen volt egy relatíve őszinte könnycseppet kipréselni magából, hogy a film szinte azonnal feladta a bosszú meglétének drámai mivoltát, ami valójában a lényege lenne ennek a történetnek. Paul Kersey karaktere nem létező, amellett, hogy nincs megírva, nincsenek jellemvonásai, Willis meg sem próbálja átadni a nézőnek, hogy milyen az, amikor valaki elveszíti élete párját, vagy akár gyermekét. A legfontosabb jelenetéből Vincent D'Onofrio szerepe egy viccet csinál.

A Bosszúvágy az USA egyik legkomolyabb problémáját és annak minden vonzatát heréli ki teljesen, reménykedve abban, hogy Willis "menőnek" szánt karaktere majd elviszi a showt. A rendőri túlkapások vagy éppen azok tehetetlensége, a fegyvertartás körüli ordító problémák, vagy a már említett önbíráskodás kérdése mind felvetődnek a Bosszúvágy során, ám pusztán azért, hogy legitimizálják a film összes ostobaságát. Tisztában vagyok azzal, hogy komoly témákat is lehet humorosan vagy lazán tálalni, Roth rendezése viszont meg sem próbált érdemben reflektálni azokra. Az akciójelenetek teljesen felejthetőek, a komoly témákat pedig megdöbbentően éretlenül taglaló cselekmény közel sem elég ahhoz, hogy egyben tartsa a Willis egójával áztatott filmet.

Néhány vizuálisan keményebb jelenet, Bruce Willis súlytalan, vagy inkább nem létező drámája és számtalan üres frázis. Ennyire futotta a Bosszúvágytól, mindez egy legjobb esetben is középszerű akciófilm köntösében. Eli Roth filmjével mégsem az a legnagyobb baj, hogy felületes és hatástalan. Hanem az, hogy mindez a lehető legrosszabb formában érkezett, a lehető legrosszabb időben. Isten óvja Amerikát az ilyen filmektől…