Emma Seligman három éve robbant be Hollywoodba a Shiva Baby című indie gyöngyszemmel, és magán kívül Rachel Sennott-ot is feltette a térképre. A Bottomst ők ketten írták, a rendezés pedig Seligmant dicséri. Persze a dicséret relatív, mert lehet, hogy Amerikában a nézők és a kritika is keblére ölelte, még sincs konszenzus arról, hogy mennyire jó a film, sőt kifejezetten megosztónak számít, a végeredményt látva teljesen érthetően.
Josie (Ayo Edebiri) és PJ (Rachel Sennott) régóta barátok, mindketten leszbikusok és egy gimibe járnak, ahol egyáltalán nem népszerűek. Nem a szexuális hovatartozásuk, sokkal inkább a szerencsétlenkedéseik miatt. Úgy döntenek indítanak egy önvédelmi tanfolyamot és ezzel jól becsajoznak idén. A dolog aztán sokkal sikeresebb lesz a vártnál.
Seligman már a Shiva Baby-nél bizonyította, hogy remekül keveri a komédiát a drámával, s a cselekményt ügyesen tölti fel feszültséggel. A Bottoms elsőre sokkal egyszerűbb, szögegyenes tinivígjátéknak ígérkezett, mely a Superbad és a Harcosok klubja keveréke átültetve a Z-generációra.
Persze ha jobban belegondolunk ez már önmagában sem hangzik annyira szimplának, ám felépítésében és koncepciójában nincs semmi komplikált. Az expozíció rövid és olyan tempót diktál a film, hogy csak kapkodjuk a fejünket a pergő párbeszédek és a bizarr szituációk láttán. Mert bizony akadnak furcsaságok tonnaszámra. Az első harmadban úgy éreztem mintha egy paródiát néznék, mely nem is ebben a világban játszódik. Iszonyatosan spontán és elnagyolt minden, amire rátesznek egy lapáttal az elcseszett karakterek. Josie hagyján, a maga félénk különcségével, melynek PJ a szöges ellentéte. Karakán és erőteljesen felvágták a nyelvét, amivel sokszor kergeti magát kínos helyzetbe. Muszáj kiemelni a suli focicsapatának sztárját, a primitív és teátrális Jeffet (Nicholas Galitzine). Minden mozzanata parádés, talán a legviccesebb alakja a filmnek, de a sajátos világnézetű tanár és a látens pszichopata osztálytársak is megérnek egy misét.
A harcos klub a kezdeti bunyók után afféle terápiaként funkcionál, ekkor kezd el kicsit komolyabb irányt venni a Bottoms. Noha a fókusz egy pillanatra sem kerül le a könnyed, humoros körítésről, előkerülnek súlyosabb témák, de annyira mélyen nem mászunk a traumákba, hogy a drámai él szignifikáns szerepet kapjon. Mint minden tinivígjátékban, itt is megvannak a bevett sablonok, az ismerkedéssel, konfliktussal, mélyponttal, happy enddel. Mégsem hat elcsépeltnek, mert Seligman stílusa minden, csak nem átlagos. Biztosan mindenkinél máshogy csapódnak le a látottak és az üzenetet is félre lehet érteni, mert ez a fajta eltúlzott káosz meg tudja feküdni az ember gyomrát. A zárásra kicsúcsosodik a groteszk események sokasága és van, hogy olyan dolgokkal viccelnek, amikkel nem kéne, de ebben az elemelt közegben valahogy nem tudott kiakasztani.
Ayo Edebiri A mackóban hívta fel magára a figyelmet, de itt is kifogástalan az alakítása. Rachel Sennott nagy kedvencem, elképesztő energiája és magával ragadó kisugárzása van, ha kell szexi és flegma, míg jelen esetben egyszerre bájos és viccesen irritáló.
Érthető, ha valakinek ez sok, vagy éppen kevés, mert a Bottoms tömve van szélsőségekkel, ráadásul mindezt a Z-generáció szemén keresztül prezentálja. Rásüthetném, hogy identitászavaros, vagy rossz arányérzékkel mesél, de azon ritka esetek egyike áll fenn, hogy a hibáit elnyomja az a félelmetes tempó és ingerzuhatag, ami itt szűk másfél óra alatt éri a nézőt. Hiába túlzó és emiatt a legtöbbször komolyan vehetetlen, ha tele van szuper karakterekkel. A poénok nem mindig, de ha betalálnak akkor nagyon, illetve az egész élmény iszonyú szórakoztató. Ritkán látni ennyire furcsa hibridet és minden megvan benne ahhoz, hogy egy idegesítő kaotikus ökörség legyen. Kicsit talán az is, mégis (vagy pont ezért) el tudott kapni ez a csajbunyó.
