Az eddigiekben inkább vágóként dolgozó Gárdos Éva rendezését nézve több dolgot szűrhetünk le: egyfelől azt, hogy megfelelő igénnyel választotta ki a színészeket a főbb- és mellékszerepekre. Leszűrhetjük azt is, hogy az alapul szolgáló regény felé igyekezett úgy közelíteni, hogy ne csináljon nagy kárt. A szomorú dolog azonban az, hogy tette mindezt teljesen sótlanul, fantáziátlanul és nélkülözve azt a sötét, fojtogató atmoszférát, mely a címben jelzett műfaj sajátja.

Már a felvezetésnél akadnak problémák, de egynémelyiken még túl lehet lendülni. Egy rövid bevezető után (Gömbös Gyula temetése) már azt láthatjuk, amint hősünk, a ballonkabátos, borostás arcú Gordon Zsigmond (Kolovratnik Krisztián) rója az utcákat cigarettával a szája szegletében - miközben fülünkbe duruzsol narrációja. Ja igen, a háttérben búg a szaxofon. Klisé? Abszolút. A későbbiekben pedig ezekből még többet kapunk: megtudjuk, hogy hősünk semmiben nem hisz, nincsen állandó kapcsolata (illetve lehetne, de az is bizonytalan), pimasz a rendőrfőnökkel és ha megverik, akkor olyan szöveget tol, mint "Látnád a másikat.". Pontosan olyannak hangzik, mint amilyen valójában: nem csak hogy klisés, de figyelembe véve, hogy ez a kalapos-ballonkabátos-hard boiled-noir egyáltalán nem honos nálunk, meglehetősen környezetidegennek hat, hovatovább olykor kissé mintha önmaga paródiájába is áthajlana. 

Zsigmond fülébe hamarosan eljut egy halott prostituált híre (Törőcsik Franciska apró, de annál jelentősebb szerepben bukkan fel), ami elsőre nem hordoz magában túl nagy hírértéket, de képtelen elmenni mellette, mert 1) a lánnyal halálát megelőzően találkozott, 2) levelet hagyott neki 3) fényképét a rendőrfőnök irodájában is látta. Gyorsan egyértelművé válik, hogy az ügyet felsőbb körökből is figyelik és naná, hogy majd akadályozni szeretnék abban, hogy felgöngyölítse azt. 

A történettel magával nincsen probléma. Láttuk már sokszor, sikerült úgy gördíteni a cselekményt (Szekér András forgatókönyvének köszönhetően), hogy az legalább közepesen érdekfeszítő legyen akkor, ha egy közepes tévékrimit szeretnénk látni. Persze, ismerjük az összes fordulatot, de nagy bakit nem vétenek a történetvezetésben, követik a regulákat minden téren. Akadékoskodó rendőrfőnök, akinek vaj lehet a füle mögött, korrupció gyanúja, Zsigmondot be akarják mártani (így még több tétje van a nyomozásának), a barátnője pedig van annyira törékeny, hogy féltsük őt, nehogy otthagyja a fogát egy veszélyes (ön)kiküldetés közben. A baj csak azzal van, hogy az egész megmarad egy tisztességes iparosmunka, valamint olykor kimódoltság vonalán, pedig sokkal, de sokkal többet is ki lehetett volna mindebből hozni. Sohase volt eléggé izgalmas ahhoz, hogy a karfámat markolásszam.

Abbéli reményeim is szertefoszlottak gyorsan már az első percekben, hogy majd az operatőri munka menti a menthetőt. Ragályi Elemértől idén már láttunk egy remekelést (Török Ferenc 1945-jéről van szó, természetesen), de itt nem tudta hozni azt a várt atmoszférát, amit elvárnánk egy hasonszőrű filmtől. Jellegtelenség uralkodik és sajnálatos módon dacára a 900 milliós anyagi támogatásnak, ezt nem nagyon tudták megláttatni az eredményen. Budapest háttérbe szorul, nem ismerjük meg úgy, ahogy kellett volna (pedig ugye ott van a címben), nem tudtam magamba szívni azt a korabeli levegőt. Egy-két bokszklub, vagy piros lámpás negyed pedig kevés a sikerhez, annak a minimumnak kellett volna lennie. 

Ami miatt nem lett drabális kudarc a filmből és szervírozhatóvá, nézhetővé vált, az köszönhető  a színészeknek, akik igazán kitesznek magukért és színt visznek az anyagba (bár Kolovratnik Krisztiánt egy kis időbe telt megszoknom, elsőre túlontúl erőltetettnek tűnt). Kulka János tehát ismét kiváló (és fontos szerephez jutott), Tenki Réka üdítő színfolt, Mucsi Zoltán végre nem az az idegrohamos paraszt, akit általában - egyébként zseniálisan - meg szokott formálni, Thuróczy Szabolcsot pedig továbbra sem lehet unni. 

Lehetett volna tehát sokkal jobb, izmosabb is a végeredmény és nem egy ilyen jobbára jellegtelen, vérszegény darab. Mert hiába lett vállalható a film, az utolsó húsz percet leszámítva sok élet és nagybetűs drámaiság nincsen benne (az az egy jelenet viszont lényegében tökéletes, igazi színészi mesterkurzus), így pedig gyorsan elillan majd az emlékeinkből. Kár érte. Igazán kár.