A film nyitó képsorai ártalmatlannak tűnnek, mégis beszédesek: egy autó kíméletlenül áthajt egy elhagyott, szerencsétlen sörösdobozon. Szétfröccsen, a kerekek kinyomják belőle a szuszt. Nagyjából hasonlóan kemény halált hal majd a későbbiekben néhány delikvens is főszereplőnk, Bradley által, akiről már elég korán kiderül a történet során, hogy a szerencsével bizony hadilábon áll. Nem elég, hogy munkájából kirúgják, felesége megcsalja őt, de később - amikor nagyjából minden jóra fordult -, belekeveredik egy olyan kutyaszorítóba, amelyből a kilábalás nagyjából egyenlő a lehetetlennel. Azért muszáj lesz megpróbálni.

Akinek volt szerencséje látni S. Craig Zahler forgatókönyvíró/rendező előző filmjét, a Csontok és skalpok című westernt, az nagyjából be tudja lőni, hogy mire számíthat a Büntető ökölnél. Zahler ugyan a vadnyugati hadszínteret lecserélte napjaink Amerikájára (azon belül néhány cellabelsőre), a Kurt Russell-fémjelezte film ráérős tempóját és erősen karakterorientált történetmesélését azonban megtartotta, ahogyan az immáron rendezői védjegyként funkcionáló nyers erőszakkitöréseket sem hanyagolta el. Ahelyett azonban, hogy egy egész csapatot követnénk figyelemmel, ezúttal egyetlen főszereplőre összpontosítunk, akinek ugyan feldühödött kannibálokkal nem kell szembenéznie, de őt is ugyanúgy beledobja a rendező egy kilátástalan helyzetbe, melyből az egyetlen kiutat az jelenti, hogy lényegében levetkőzi minden gátlását és emberi vonását. Röviden: egy meló rosszul sül el, állapotos feleségét elrabolják, neki pedig egy börtönben kell eltennie valakit láb alól.

Színtiszta B-filmet ígér a cím (és ebben a viszonylatban a magyar titulus is abszolút telitalálat), már szinte látjuk magunk előtt a borítót, nyolcvanas évek, VHS. Tömény erőszak, tömény akció. Kicsit igaz, kicsit nem. Kapunk akciót és kapunk erőszakot (meglehetős töménységben), ám az addig vezető utat is végig kell járnunk. Zahler pedig nem sieti el a dolgát, szépen lassan mesél, Vince Vaughn-ból pedig olyan alakítást tudott kicsikarni, hogy nagyjából újradefiniálta saját magát és azt, hogy mire képes színészként. Mivel majd' minden jelenetben ott szerepel ez a tarkopasz, tetovált, szűkszavú, darabos modorú Bradley, a rendező igyekszik jól megismertetni velünk. Motivációit, feleségéhez fűződő viszonyát és azt, hogy bár alapvetően nem egy erőszakos ember, a felszín alatt ott szűköl egy erőszakos vadállat, ami csak arra vár, hogy lehetőséget kapjon a kitörésre. Egész jó szemléltetése ennek a karakternek egy korai jelenet, melyben ripityára töri felesége kocsiját, miután rájött a csalfaságra. Miután a düh egy része elpárolgott, jöhet a beszélgetés és a közös jövő lehetőségének megtárgyalása. Szépen, higgadtan. A higgadtságnak és udvarias kimértségnek az utolsó jelenetekben már nem nagyon hagy teret, mikor egy ízben konkrétan feltörli egyik rosszakarójával a padlót, amelyet nézve majd' leesett az arcom. De ha már itt vagyunk, hát csak jegyezzük meg: az az utolsó háromnegyed óra egy valóságos pokolba való alászállás, egy igazi mészárszék. Az addig domináns kékes-szürkés képi világot felváltja a tiszta sötétség, a fény csak épphogy pislákol, amint törnek a csontok és szörnyű halált halnak az arra hivatottak. Nyers és nem hagy teret semmiféle stilizációnak, mely valamelyest könnyítené a látottak befogadását. A koreográfia nincs túlbonyolítva, minden mozdulat a lényegre tör, konkrét, egyértelmű. Minden ütésnek súlya van és minden ütés nyomot is hagy. Nincs ram-pam-pam akciózene, aláfestés gyanánt legyen elég annak a hangja, ahogy a csont törik. Mert törik.

Nem nehéz látni a párhuzamot Zahler és Tarantino között - mindketten előszeretettel használják ki az időt arra, hogy bemutassák, mitől kattognak hőseik, mindketten a gyors lefolyású, de annál intenzívebb erőszakkitörések hívei, de a műfajok saját szájízre formálásának, valamint azoknak alapvető tisztelete is közös nevezőre hozza a két direktort. Egyetlen fontos különbség azonban akad, az pedig nem más, mint hogy Zahler vizuálisan kevéssé rátermett rendező, a filléres költségvetés érződik, filmjei külcsínt illetően a digitális adathordozóra való forgatás közben jócskán veszítenek vonzerejükből. Ez azonban - figyelembe véve mindazt az energiát, tehetséget és odafigyelést, melyet műveibe belefektet - tulajdonképpen eltörpül, aprócska problémának tűnik csupán. Hiszen a lényeg, amint azt bizonyította, a részleteiben rejlik. Esetünkben ezek a részletek pedig ott vannak a karaktervonásokban és a türelmes történetmesélésben, ezt pedig már önmagában tisztelni kell. Ahogy azt is, hogy kollégájával együtt neki is sikerült felfedeznie Don Johnson zsenijét és ráosztotta az év egyik legutálatosabb mellékszereplőjének szerepét. Mindezt nézve azt hiszem mondanom sem kell, hogy tűkön ülve várom Zahler következő filmjét.