Büszkeség és bányászélet – Kritika

A legszebb pedig az az egészben, hogy a film megtörtént esetet dolgoz fel. Míg azonban egy hasonló eset Amerikában erősen pátoszba fulladna, addig a hűvös, kimért britek ismét bizonyítják, hogy náluk jobban szívvel és lélekkel senki sem tud megtölteni egy – valóban közhelyekkel tarkított – történetet. Ráadásul a ködös Albionban már mondhatni hagyománya van a munkásosztállyal – különösen a bányászokkal – foglalkozó filmeknek, amikből érdekes módon pont a könnyedebb darabok jutottak el a leginkább a szélesebb közönséghez, mint például az Alul semmi vagy a Billy Elliot. Ebbe a sorba pedig nyugodt szívvel beállhat a Büszkeség és bányászélet is.

1984-ben a londoni melegek elhatározzák, hogy közösséget vállalnak a Margaret Thatcher és kormánya ellen tüntető bányászokkal, minekután munkahelyeiket sorra bezárták. Gyűjteni kezdenek egy kis walesi bányászfalu lakosságának, mivel úgy látják, hogy az állam éppúgy üldözi a munkájukért harcoló bányászokat, mint az éppen felbukkanó HIV-vírussal küzdő melegeket. Ebből végül egy kurta furcsa szövetség jön létre, aminek nem feltétlenül örül mindenki.

Az a csodás ebben a filmben – számos egyéb pozitívuma mellett – hogy nincsenek igazi főszereplői, mert azokat valójában a két kis közösség jelképezi, ezért azok arcai adnak nekik egyéniséget, akik mégsem lépnek egymás nyakára és mindenki pont annyi játékidőt kap, amennyi szükségeltetik, mindemellett bemutatja, hogy egyik oldal sem fekete vagy fehér. Bill Nighy például még sosem volt ennyire hétköznapi és szeretnivaló egyszerre, a Sherlock Moriartyja, Andrew Scott bizonyítja, hogy nem csak ripacs tud lenni, az Adam Lambertre emlékeztető Ben Schnetzer (A könyvtolvaj) pedig ritkán látott természetességgel alakítja a vehemens melegjogi aktivistát. Ez az ügyesen porciózott karakterisztika pedig segít abban, hogy a mondanivaló ne sikkadjon el és egy percre se tűnjön didaktikusnak. Így lesz belőle egy igazi életigenlő alkotás, ami rendkívül ritka a jelenlegi filmes palettán.

Persze a film tagadhatatlanul típusfigurákkal dolgozik, de azok nagyszerűen prezentálják mindkét oldal különböző álláspontjait, ami megkönnyíti az azonosulás mellet a máskor nyögvenyelős üzenet átadását. Ez jelen esetben már a film első negyedében tudatosul a nézőben, miszerint a segítség sokszor onnan jön, ahonnan a legkevésbé várnánk, miközben a tökéletes 80’-as évekbeli soundtrackkal megtámogatott képkockák alatt hol könnyesre nevetjük magunkat, hol könnyekig hatódunk a látottakon. Utóbbin különösen akkor, amikor ráeszmélünk, hogy Magyarország még a 80’-as évek Angliájától is milyen messze van mások elfogadásában. https://www.youtube.com/watch?v=TLZiA5QEoRc

Oldalak: 1 2