Al Capone minden idők talán leghíresebb gengsztere. Ő fektette le a ma is ismert szervezett bűnözés alapjait, illetve őt azonosítják legtöbben a klasszikus maffiózó alakjával. Élete sok filmest megihletett, de egy valamirevaló biográfia ez idáig váratott magára. Nos, Josh Trank műve sem lesz a legméltóbb adaptáció.

Al Capone (Tom Hardy) életének utolsó évét eleveníti fel a film. A chicagói alvilág egykori feje megjárta a börtönt, egészsége megromlott, demenciában szenved és képtelen ellátni magát. Ezt a kálváriát hivatott bemutatni Trank, csak azt lenne jó tudni, mi is volt a célja vele?

A legismertebb alkotás, ami vele foglalkozik, az 1987-es Aki legyőzte Al Caponét című darab, melyben Robert De Niro keltette életre a gengszterfőnököt. Kiváló film, de inkább az ellene folyó nyomozásra fókuszál. A Gengszterkorzó című sorozat egyik mellékszála az ő felemelkedésébe is betekintést enged, ám hiába a magas színvonal, ott is csak a háttérből figyeljük az eseményeket. Trank munkája azonban végre teljes egészében rá koncentrál, illetve életének utolsó szakaszára. Ez egyfelől előny, másrészt hátrány. A koncepció egyáltalán nem rossz, a nagymenő bűnöző már a múlté, helyette egy agonizáló, magatehetetlen roncsot látunk, aki maga alá csinál, téveszmék gyötrik és lassacskán nem tudja megkülönböztetni a valóságot a képzelettől. A Capone magában hordozza egy megtört ember drámáját, bőven akad benne potenciál, de Trank víziója egyszerűen nem működik. Mindent feltesz egy lapra, erőteljesen épít az atmoszférateremtésre, de nagyon kevés direktor képes csak ezt az elemet használva maradandót alkotni. Itt sem sikerül, többek közt azért, mert a rendező görcsösen igyekszik elvont, művészi elemekkel tarkítani a cselekményt, s közben elfelejt történetet mesélni.

Kétféle opció létezik, amivel működőképes lehetett volna az összkép. Vagy átfogóbb képet kellett volna elénk tárni a címszereplőről, akár beemelve a börtönéveket, illetve a fokozatos mentális leépülést, vagy konzisztensebbé téve a látottakat egy erőteljes karakterdrámát alkotni. A végeredmény ez utóbbi felé húz, de Trank képtelen megtartani a gyeplőt és folyamatosan letér az útról. Próbál sokkolni, míg máskor altat, netán összefüggéstelen jelenetekkel operál. Gyakran következetlen és illogikus, amit látunk, nem is beszélve a felesleges mellékszálakról. Gyakran úgy éreztem magam, mint a szellemileg visszamaradott Capone, aki kikerekedett szemekkel mered maga elé és fogalma sincs róla, mi ez az egész. Holott a téma nagyon is adja magát, de ebben a kivitelezésben képtelen volt magába szippantani. Erről pedig kicsit Tom Hardy is tehet sajnos. Az egyik kedvenc színészemről van szó, de amit itt leművel, az inkább kínos, mintsem hiteles. Az erőltetett krákogása, ripacskodásai egyszerűen taszítóak voltak. Látszott rajta, hogy nagyon akart, de Trankhez hasonlóan nem tudta mihez kezdjen az alapanyaggal.

Nagyon akartam szeretni, de a Capone sajnos nem tudott felnőni a hírhedt gengszter nevéhez. Sokszor összefüggéstelen, keresi önmagát, görcsösen próbálkozik nagyot mondani, de sehogy sem akar összejönni neki. Olyan érzésem volt, mintha Martin Scorsese Az írjének utolsó fél óráját nézném úgy, hogy előtte nincs semmi tartalom. Kár az ötletes koncepcióért, de valószínűleg senki emlékeiben nem így fog megmaradni Al Capone.