Johnny Depp és Forest Whitaker filmjének hányattatott sorsa főként az előbbi színész viselkedésének köszönhető, de 3 évvel a tervezett premier után végre idén márciusban bemutatták a City of Liest.
Az exnyomozó Poole (Johnny Depp) és az újságíró Jackson (Forest Whitaker) együtt próbálják kideríteni, ki állhat Tupac Shakur és Christopher Wallace, azaz Notorious B.I.G., amerikai rapperek titokzatos meggyilkolása mögött. Az előzetes egy nem túl pörgős, de feszült thrillert ígért Randall Sullivan LAbyrinth című könyvéből, viszont ehhez képest lesznek olyanok, akik csalódni fognak.
A Rampart-botrány során több mint 70 Los Angeles-i rendőrt függesztettek fel és vontak eljárás alá korrupció, drogügyletek, bankrablás, tanúk befolyásolása, erőszak, bizonyítékkal való visszaélés vagy azok hamisítása, és még számtalan más tisztességtelen cselekedet miatt. A filmben többek között azt fejtegetik, hogyan lehetséges, hogy két ennyire hasonló és nagy nyilvánosságot kapott halálesetet nem sikerült megoldani a mai napig. Az alapkoncepció megtörtént eseményeken és Poole feljegyzésein alapul, amihez passzolnak a rapperekről szóló archív felvételek, az informatív, magyarázó párbeszédek és a helyenként meglepően hosszú snittek okozta true crime hangulat. (Az első, Gaine-Lyda gyilkosság helyszínén zajló vizsgálat például 4 perces.)
A krimikre jellemző nyomozás jelen van ugyan, de nem a kiszámíthatatlan helyzetek és a közvetett vagy közvetlen veszély adja az izgalmat, hiszen a film lényegében egy walk and talk és a stand and deliver technikákat váltogató flashback. Mivel közel 20 év telt el a rejtélyes esetek óta, a visszaemlékezések Poole-nak és Jacksonnak is segítenek emlékezni, mi pedig nagyrészt ezeken keresztül ismerhetjük meg a történteket. Hiába próbálják megoldani az ügyeket, bizonyítékokkal alátámasztani az összeesküvéseket, és összekapcsolni a tényeket, a köztük elhangzó diskurzusok valójában inkább kettejük kapcsolatának alakulását és magánéletüket illusztrálják, mintsem a gyilkosságok kerülnének a középpontba. Ez bizonyos szempontból ballépésnek bizonyul, mivel egy ekkora érdeklődésre számot tartó témát beharangozni, majd mellékvágányra állítani, marketing szempontból ügyes, de kiábrándító húzás.
Depp és Whitaker párosa kifejezetten jól működik, amennyiben hajlandóak vagyunk megbarátkozni a gondolattal, hogy gyakorlatilag az ő beszélgetéseikből és a múltidézésekből körvonalazódik a lehetséges megoldás. A film főszereplője egyértelműen Poole, vagyis Depp, mivel a történetből a végére egy emberi dráma kerekedik a bizonytalanságról, a megszállottságról, a kilátástalanságról és a tehetetlenségről. A korrupt rendőrhálózat nemcsak a gyilkos(ok) megtalálását lehetetlenítette el, hanem Poole munkáját is. Sokaknak Depp játéka sótlannak tűnhet, pedig visszafogottsága nagyon is illik a film kissé lemondó vontatottságához és atmoszférájához, azonban tény, hogy idegen az utóbbi években tőle megszokott modorossághoz képest. Ez a szolid vonal mindenképpen előnyére válik. Whitaker inkább csak itt-ott indukálja a mesélést, de teljesen tisztában van a szerepével, aki a néző tudásvágyát és értelemkereső mechanizmusát testesíti meg.
A City of Lies fojtogató detektívregénynek nem a legjobb, és bár becsapva érezhetjük magunkat az előzetes elvárásaink miatt, érdemes eltekinteni a csalódottságunktól, és drámaként megvizsgálni a filmet. Annál is inkább, mivel a történet váza mondhatni közismert, így sok újdonságot nem tartogat. Nyomasztó krimi-thriller helyett egy neves bűncselekmény jellegtelen Wikipédia-oldala, amit a színészi játék, a hosszú, higgadt beállítások és nem egy elhunyt, hanem egy élő ember tragédiája emel ki a feledhetőségből.
A gyilkosságok egyébként sok mindenkit foglalkoztatnak: 2002-ben Biggie & Tupac címen debütált egy dokumentumfilm, egy évvel később Stallone szeretett volna filmet rendezni 2pacről, Biggie Smallsról és Poole-ról, a Megoldatlan című Netflix sorozatban pedig szintén a rapperek ügyében nyomoznak.
