Coco - Kritika

|

Zene nélkül mit érek én, mexikói változat - avagy egy szívmelengető történet a Pixartól.

A Pixar egy időben a megbízhatóság mintaképe volt, mi több az animációs filmgyártás csúcsát jelentette. Aztán becsúszott néhány középszerű vagy gyengébb alkotás és legutoljára a Verdák 3 sem váltotta meg a világot. Az igazat megvallva a Coco sem mozgatta meg túlzottan a fantáziámat, noha eredeti ötlet alapján készült. Ehhez képest olyan kellemes meglepetésben volt részem, amire rég volt példa.

Hirdetés

Két okból voltam szkeptikus a filmmel kapcsolatban. Az egyik a mexikói kultúra, ami kvázi hidegen hagy, a másik a musical betétek. A mindenki által körülrajongott Jégvarázst is ez utóbbiért tartom túlértékeltnek, de most nem ez a lényeg. A Cocoban is megvannak a szálkák, amik szúrják a szemem, ellenben a Pixar könnyűszerrel feledtette velem ezeket.

A 12 esztendős Miguel cipész, akárcsak családjának minden tagja. A fiú azonban zenész szeretne lenni, de a família hallani sem akar erről a tervről. Ő mégis tántoríthatatlan, halottak napján pedig lehetősége nyílik ezt bebizonyítani, amikor egy különös véletlen folytán belép az elhunytak birodalmába. 

A cselekmény egyszerűen indul, már-már sablonosan. Miguel kitűnik a családból, a saját útját járná, az ismeretlen ükpapa személye aztán kellő motivációt szolgáltat az induláshoz. Kikövetkeztethető csavar, de a Pixar kreatívjai nem ma kezdték a szakmát. Amint a főhős átlép a holtak világába, új távlatokat nyit a film is. A képi világ elképesztő, az idős emberek ráncaitól kezdve, a csontok barázdáltságán át, egészen a neonfényekben pompázó városig. A vizualitás persze egy dolog, ha nem töltik meg tartalommal, akkor csak a külcsín szép. Mondanom sem kell, hogy nincs probléma a mondanivalóval sem. A Coco központjában a család áll és nem amolyan Vin Dieseles szinten, hanem ahogy a vér szerinti összetartozásnak ki kell, vagy ki kéne néznie.

Óriási szíve van a filmnek és ez garantáltan átragad a nézőre is. Miguel az egyértelmű főhős, a céltudatos, elhivatott attitűdje kétségtelenül szimpatikussá teszi, de a show-t többen is ellopják előle. A fiú segítségére siető, szórakozott Hector, a zsémbes nagymama vagy a szőrtelen kutya, Dante remekül megírt figurák. Tele van jóakarattal és szeretettel a Coco, ugyanakkor nem fél olyan témákról beszélni, mint az elmúlás, hűtlenség és mások kihasználása. Kétségtelenül komoly kérdéseket feszeget a már bevett önmegvalósító felütés mellett, ugyanakkor a humorról sem feledkezik meg. Kicsit talán több poént elbírt volna a cselekmény, de így is remekül szórakozunk Miguel kalandjában, ahol bőven lesz okunk mosolyogni.

A zseniális Agymanókhoz tudnám hasonlítani az itt átélt érzelmi hullámvasutat. Noha nincs annyira jó a Coco, kár lenne elvitatni, hogy mesterien keveri a drámát a vígjáték elemekkel. Ez előbbi egyértelműen túlsúlyba kerül az utolsó harmadra, mégsem véti azt a hibát, hogy giccsessé válik. Mi több, ne lepődjünk meg, ha azon kapjuk magunkat, hogy gombóc van a torkunkban és kósza könnycseppek peregnek le az arcunkon. A Toy Story 3-at jegyző Lee Unkrich számára nem ismeretlen ez a terep és jelen esetben sem okozott csalódást.

Disney hatás ide, musical betétek oda, a Coco szórakoztató és tartalmas kikapcsolódás, amiben minden korosztály meg fogja találni a neki tetsző dolgot. A kicsik a humort, a felnőttek a drámát, mindezt szemet gyönyörködtető vizualitásba csomagolva. Könnyed, mégis érett, vicces, mégis megható. Miguel története garantáltan ad valamit az egész családnak, a Pixar pedig ismét visszaült az animációs filmgyártás trónjára.

Coco

Kinek ajánljuk
  • Pixar fanoknak
  • Akiknek fontos a családjuk
  • Akik szeretik, ha egy filmen egyszerre lehet nevetni és sírni
Kinek nem
  • Aki falra mászik attól, ha egy filmben énekelnek
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!