Cold in July - Kritika

Ezzel a szituációval indít a Cold in July, a helyzet pedig később ennél is komplikáltabbá és veszélyesebbé válik az átlagamerikai családapa számára. A kritikusok által az idei év eddigi egyik legjobb alkotásaként idejekorán elkönyvelt film több szempontból is igazolja az ítészek ítéletét; az erősen a nyolcvanas évek stílusvilágából merítkező alkotás nem bánik szűkmarkúan az atmoszférateremtő eszközökkel, a feszültségteremtést mesteri szinten űzi és a színészek igényes kiválasztásában is jeleskedett (gyenge alakítás nincs is a filmben, mindenki a maximumot hozza ki magából). Technikailag abszolút tökély az egész: a megjelölt korszak filmjeire jellemző zene, a világítás, az operatőri munka és az a kemény neo noir feeling seperc alatt berántja a nézőt.

Stílusát tekintve úgy sorolhatjuk mondjuk a Coen-tesók Véresen egyszerű-je vagy épp a Nem vénnek való vidék mellé, hogy közben nem egy gyenge utánérzését látjuk azoknak a filmeknek. Nem Coen akar lenni és nem is Tarantino (apropó, nyakamat rá, hogy az év végi összegző listáján szerepelni fog ez a film), többé-kevésbé inkább a saját útját próbálja járni és a saját világát igyekszik megalkotni. Azért mondom, hogy többé-kevésbé, mert azért más filmekből ismerős sztorielemekbe belebotlunk a film során. Sam Shepard hősünket legális kereteken belül történő zaklatása A rettegés fokát idézi emlékeinkbe, ahogy a film fináléjának vérhabos, shotgunok, pisztolyok segédletével történő rajtaütős akciójelenetéről pedig a Mennydörgés (eredeti címe Rolling Thunder, hazánkban sajnos elég ismeretlennek számít, pedig kiváló darab) jut eszünkbe. Mindezt azonban a lehető legjobb ízléssel teszi a rendező és egy percig sem próbálja ily módon elnyerni a nézői szimpátiát a nosztalgiafaktorra építkezve. Nem hat sem műmájerkedésnek, sem pedig öncélúnak.

A filmbeli trió közötti kémia és az együttes erővel történő nyomozás prezentációja is példaértékű minden téren: Don Johnson-t, Sam Shepard-öt és Michael C. Hall-t külön-külön is öröm nézni, de ha együtt vannak egy jelenetben, akkor valósággal izzik a vászon. Meg kell jegyeznem, hogy Johnson-nak ezentúl több szerepet kéne elvállalnia, mert a filmben látható játéka bizonyítékul szolgál arra, hogy ő nem csupán egy poros relikvia egy másik évtizedből, hanem kurvajó színész is. Az általa alakított nyomozó karakterét mintha direkt ráírták volna: pimaszul sármos, sármosan pimasz, igazi laza figura, aki amellett, hogy néha a simlis dolgokban is benne van, mégiscsak a jó ügy védelmezője. Sam Shepard és Michael C. Hall is remekelnek, utóbbi nagyon jól hozza az átlagos, szürke egér amerikai állampolgárt, aki akarata ellenére belekeveredik az erőszak világába, ahonnét ugye nem nagyon van kiút.

Ha van hibája a filmnek, akkor az sajnos dramaturgiai okokra vezethető vissza: akármennyire is szép, akármennyire is hangulatos, a cselekményben akadnak fura dolgok, amiket a film nem átall megmagyarázni, hanem csak úgy hagy. A motivációk nem mindig világosak, a közepe tájékán enyhén konfúzzá válnak a dolgok (kit lőtt le a film elején Hall? mit akartak tulajdonképpen a rendőrök? stb.) és előfordulnak furcsaságok, amik első nézésre enyhén elütnek a film többi részétől. Nem mindig világos, hogy mi akar lenni a film lényegi része, illetve, hogy mi akar a középpontban lenni. Persze a Hall figuráját érintő erőszakspirálba való bekerülés végig jelen van (az önvédelemből, illetve véletlenségből elkövetett emberöléstől a végére egy konkrét fegyverharcba keveredik), és a film felétől Shepard morális indíttatásból fakadó bosszúvágya is érthető és megmagyarázható. Csak épp kontextusba helyezve az összetevők nem állnak össze teljesen egy egésszé. Más szemszögből nézve viszont ennek a következetlenségnek is megvan az az előnye, hogy a film így egyáltalán nem válik kiszámíthatóvá és képes meglepetéseket okozni.

A legnagyobb mázlija a filmnek, illetőleg a rendező tehetségének köszönhetjük, hogy a fentebb említett forgatókönyvbeli hibákat kiválóan kompenzálja a stílussal és a neo noir-jelleggel. Lehet akármennyire hézagos a cucc, sose válik annyira zavaróvá, hogy aztán később ezt ne tudja jóvátenni egy feszült szcénával, hangulatos zenével, operatőri munkával vagy épp egy kiváló színészi momentummal. Azt hiszem, hogy ez így összességében elég nagy dolog, elvégre Howard Hawks Hosszú álom című filmje is úgy vált klasszikussá, hogy maga az író sem tudta sok helyütt megmagyarázni a cselekményt. Mit nevezzünk rendezői teljesítménynek, ha nem ezt?

Oldalak: 1 2