Hirdetés

Csábítás - Kritika

|

A lányok, a lányok nem angyalok...

Hirdetés

A Don Siegel által rendezett, Clint Eastwood főszereplésével készült A tizedes háreme 1971-ben próbálta becsábítani a nézőket a moziba meglehetős csekély sikerrel. A stúdió képtelen volt eladni a filmet a nagyközönségnek, a marketinget illetően bakot lőttek. Hiába próbáltak rágyúrni Eastwood karizmájára és akcióhős-renoméjára, az eredmény igencsak távol áll attól, amivel azonosították akkoriban a tőről metszett, nyers maszkulinitást magából árasztó aktort. Nem sokat segített a film sikerében és ismertségében az sem, hogy egy pár hónappal később már a Piszkos Harry került a mozivásznakra - mely filmet kétlem, hogy be kellene mutatnom. Zajos siker, műfajának egyik legnagyobb klasszikusa. A tizedes háreme? Az meg mi? 

Hirdetés

A tizedes háreme tipikusan az a film, ami jó okot tud szolgáltatni arra mind a mai napig, hogy elidegenítsen magától nézőket és megannyi vitát generáljon. Az 1800-as években az amerikai polgárháború idején játszódó filmben az Eastwood által megformált John McBurney tizedes elszakadva osztagától, sebesülten egy lánynevelde hölgytagjainak gondozásába kerül. Lábadozása közben pedig idejét azzal múlatja, hogy egyenként, vagy épp szimultán elcsábítja a széles korosztályskálán mozgó lányokat, asszonyokat, míg a vendéglátók józan eszüket vesztve keresik a jóvágású férfi minden óhaját, sóhaját és kegyeit. Pszichoszexuális játszadozások, vérfertőzés, szexizmus, fülledt déli légkör és egy csapatnyi kiéhezett nőszemély, akit egy manipulatív, opportunista férfi tart a markában egészen addig, mígnem fordul a kocka. Siegel folyamatosan játszik a néző szimpátiájával, egyik karakterről a másikra fordítva, mígnem odáig jutunk, hogy romlott az egész banda és jóformán egy olyan alak sincs, akivel igazán azonosulni tudnánk. Furcsa darab, mely szép lassan áthajlik finom gótikus horrorba oltott revansmoziba és amelynek szereplői lényegében vágyakozásaik alapján vannak felkenve a vászonra. Rá lehet sütni, hogy a nőket férfigyűlölő egyedeknek ábrázolja, de javára legyen mondva, hogy a férfinemre sem vet túl jó fényt. Pedig alapvetően Siegel a nőknek azon velük született hajlamáról kívánt filmet készíteni, miszerint a férfiakat kasztrálni kívánják. Na ja, a nőkhöz mindenki másként viszonyul.

Itt lép be a képbe Sofia Coppola, aki elsőre szokatlan választásnak tűnhet a remake elkészítésére [bocsánat, nem remake: egy újabb verziója az 1966-os történetnek], de ha megnézzük, hogy ez az egész csak viccelődésnek indult, mindjárt más a leányzó fekvése. Coppola szándéka az volt (az egyik díszlettervező vicceskedő unszolására), hogy elmesélje ugyanazt a történetet úgy, hogy ezúttal sokkal jobban érvényesül a női szemszög. Tiszta sor, teljesen érthető és jól alkalmazkodik a mostanában egyre inkább elterjedt feminista vonulathoz. Arról nem is beszélve, hogy a rendezőnőnek, aki az utóbbi filmjeivel sok néző érdeklődését cserben hagyta, lehetősége nyílott végre arra, hogy picit műfajibb (ezáltal közérthetőbb) hangot megütve felfrissítse eszköztárát és történetmesélői vénáját. Az eredmény pedig sok szempontból tényleg másmilyen lett, mint a '71-es film.

Pedig maga a váz és a kiindulópont ugyanaz, csak épp a játékosok mások. McBurney (Eastwood helyett Colin Farrell) egy leányneveldébe kerül sebesülten, ahol kuncogó kislányok és kimért nagylányok ápolgatják őt nagy odaadással. Ami a rendezőnő munkásságát illeti, most kicsit fellélegezhetnek azok, akik visszasírják azokat az időket, amikor Coppola még szórakoztató filmeket készített. A Csábítás ugyanis köszönhetően annak, hogy nagyon haloványan megpendít néhány műfaji húrt (gótikus horror, lányregény, pszichothriller), a rendezőnő egyik legszórakoztatóbb filmjévé avanzsálódik. Bár ehhez meg hozzá illő tenni azt, hogy a film javarésze így is azzal telik el, hogy statikus snittekben mutatja a kamera a lánynevelde egyes szegleteit, az azt övező erdőt és előszeretettel burkolja be az operatőr finom gyertyalángok világával a szobabelsőket. Lehet vitázni azon, hogy mennyire eseménytelen film a Csábítás - a magam részéről mindenképp azt mondanám, hogy az utolsó harmadáig az, mi több, kissé álmatag, de legalább nem semmitmondó és jó nézni. Az operatőr, Phillipe Le Sourd mesteri, álomszép, olykor festményszerű kompozíciókat álmodott a vászonra, amelyeknek meseszerűsége remek kontrasztot nyújt a csinos külcsín alatt történő forrongással. Melyeknek a messzi távolban zajló háborúskodás, puskadörrenések és robbantások szűnni nem akaró hangja kölcsönöznek különös atmoszférát, megtámogatva mindezt a háttérzene minimális használatával. Csak a végén csendül fel egy-két sejtelmesebb, csendesebb zenei hang.

A színészek (sok kis tehetség egy rakáson) nem okoznak csalódást. Mindnyájuknak jut valami frappáns, vicces, vagy épp drámai pillanat és jó látni őket így együtt - különböző személyek, különböző korosztály képviselői különböző múltakkal, jövőképekkel és érdekekkel, interakcióiknak ez plusz dinamikát ad. Mellettük a Colin Farrell által megformált lábadozó tizedes haloványabb jelenség, messze nem kap annyi teret, mint amennyit kapott anno Eastwood, de sármjával azért így is képes levenni a lábáról nem csak a hölgyeket, de a nézőket is. 

Ami viszont problémás a Csábítás esetében az az, hogy egész egyszerűen Coppola élét vette a történetnek. Kezdve olyan apró, de a sajtó által (joggal) felkapott morzsával, hogy kihagyta a film egyetlen fekete bőrű karakterét (néger rabszolgalány, aki maga sem marad közömbös a tizedes iránt), ami még önmagában nem volna túl nagy probléma, de elnézve a többi hiányosságot, ez az egy kihagyás nagyon jól megmutatja, mi a baj. Coppola nem mert, vagy nem is akart kockáztatni és belenyúlni a zavarosba. Mindaz, ami élét adta az eredetinek, ami miatt a mai napig olyan izgalmas alkotásnak minősül, kimaradt. Elmondja a történetet, az eredeti filmhez képest jóval szimpatikusabbá teszi a női szereplőket, de jobban most sem ismerjük meg őket. Ahogy magát a tizedest sem, aki míg Siegel-nél egy hazug gazember volt (és dezertőr), addig itt kimaradtak mindazon jelek, amik kétes érzéseket kelthetnének bennünk. Mindettől függetlenül persze akadnak itt kiemelkedő jelenetek: az első közös ebéd pazarul rendezett és nagyon vicces, a film végén pedig ugyanúgy üt a fekete humor (gomba vacsorára) és kész öröm nézni azt a Kidman arcára kiülő kárörvendő, gúnyos mosolyt. De egészen addig (és a zseniális záró képsorig) csak andalog a film és nem generál igazi, érdemi feszültséget. 

Szépen becsomagolt, hibátlan atmoszférájú kis dolgozat lett tehát a Csábítás, amelynek hiába vannak erényei, valahogy mégsem képes teljesen kiaknázni a történetben rejlő lehetőségeket. Tisztességes, elegánsan kimunkált darab. Javarészt csak úgy észrevétlenül folyik (bár fenntartom magamnak a jogot arra, hogy másként lássam a dolgokat egy újranézést követően), javarészt kicsit eseménytelenül, de tény, hogy ezt teszi gyönyörűen fényképezve és csodálatos színésznők társaságában. Kicsit túlzónak tartom a Cannes-ban kapott díját a filmnek, de a fene tudja, talán az idő majd igazságot szolgáltat neki és többszöri megtekintésre előjönnek a rejtőzködő finomságok és apró részletek. Addig meg azt mondom, lett volna ebben több is.

Jöhet még több film, sorozat, könyv, képregény? Katt ide!

Csábítás - kritika

Kinek Ajánljuk
  • Gótikus történetek kedvelőinek.
  • Azoknak, akik szerint a '71-es film túl éles volt és kétértelmű.
  • Azoknak, akik odavannak a rendező munkásságáért - jobb lett, mint előző két műve.
Kinek Nem
  • Akik nem szeretik, ha egy film komótos tempóban, lassan sodródik.
  • Akik A tizedes háremét éppen a kockázatos volta miatt kedvelték.
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.