A klasszikus romantikus komédiáknak jobbára leáldozott és bár a zsánernek továbbra is megvan a maga célközönsége, a piac erőteljesen átalakult. Hollywood szintén változik (hogy milyen irányba, azt mindenki maga döntse el), a nézőpontváltás azonban sosem hátrány, a Csekély esély pedig az ebben rejlő potenciált igyekszik kihasználni.
Fred (Seth Rogen) közepesen sikeres újságíró, sajátos, szókimondó stílussal. Mivel lapját bekebelezi egy multicég, nem óhajt tovább a médiumnak dolgozni. Önsajnálatba merül, és barátja segítségét kéri, aki elviszi egy party-ra, ahol történetesen találkozik az amerikai külügyminiszterrel, Charlotte Fielddel (Charlize Theron). A befolyásos nőnek megtetszik Fred stílusa és munkát ajánl neki.
Jonathan Levine direktor bizonyított már korábban, de manapság kifejezetten hullámzó teljesítményt nyújt. A kiváló 50/50 vagy az Eleven testek után legutóbb az Ó, anyámmal borzolta a kedélyeket, így kétséges volt, hogy mi fog kisülni a Csekély esélyből. Szerencsére Levine nem felejtett el rendezni, de ne várjon senki stílusteremtő mesterművet. A szerepcsere működik, azaz Fred mint egyszerű, de intelligens és szószátyár férfi bekerül az ország legnagyobb hatalmú nőjének bűvkörébe. Más kérdés, hogy a manapság oly divatos PC kultúra és az amerikai aktuálpolitikai helyzet erőteljesen visszaköszön a látottakból. Gondolok itt arra, hogy a "csúnya gonosz fehér férfi" testesít meg minden problémát, ami jellemző korunk társadalmára. Ez egyrészt iszonyúan felszínes, másrészt fals kép, csak azért ebben a formában szemléltetve, mert Hollywoodban épp ez a divat. Borzasztóan unalmas már, hogy minden második filmbe bele kell erőltetni egy ilyen szálat. Az érem másik oldala a szintén szokásos Trump fricska. A Csekély esélyben látható Chambers elnök (Bob Odenkirk) egyértelműen az ország jelenlegi első emberének görbe tükre. A maga módján működik, csak újfent milliószor láttuk már. Ez a tényező sajnos rásüthető a komplett műre. Bevett panelekből építkezik, megkapjuk a főhős afroamerikai vicces haverját, a rideg, de mégis emberi kampányfőnököt vagy a már említett gonosz, befolyásos főnököket. A cselekmény szintén felosztható a zsáner szokásos sablonjaira. Ismerkedés, beteljesülés, konfliktus, mélypont, megoldás, happy end.
Ezek után meglepő lehet, ha azt mondom: a Csekély esély egyáltalán nem rossz film. Hiába kiszámítható, pont annyi újdonsággal tud szolgálni, valamint úgy bánik a karakterekkel és a cselekményvezetéssel, hogy az összkép működőképes legyen. Levine szerencsére tudta, mikor kell visszább venni a politikai felhangot és az emberre koncentrálni. Seth Rogent lehet, hogy nem hisszük el ügyes újságíróként, de a mindig csodás Charlize Theronnal megvan köztük a szikra, ez a valótlan páros pedig működik együtt. Teljesen bagatell szituációkba keverednek és az utolsó harmadra abszolút komolyan vehetetlenbe torkollik a sztori, igaz ezt akár felfoghatjuk a jelenlegi amerikai kormány karikatúrájának is. Más kérdés, hogy ahhoz túl pozitív kicsengésű a zárás. A poénok a felnőtt vígjátékok stílusában íródtak, popkultúrális beszólások, szexuális töltetű szituációk, drogos viccek és így tovább. Rogen hozza a rá jellemző sziporkákat, senki nem itt fogja megszeretni, de aki eddig kedvelte, itt is jókat fog kacagni rajta. Theron szintén a humorosabb oldalát mutatta meg és kifejezetten jól állt neki, noha őt szinte mindenben el tudnánk nézni.
A Csekély esély tipikusan az a film, amire az ember beül, jól szórakozik két órán keresztül, majd néhány nappal később elfelejti. Van, hogy sok tud lenni, helyenként kifejezetten tahó és a sablonossága sem válik előnyére, ellenben a karakterek és a humorfaktor megmentik. Rengeteget lehet mosolyogni, nevetni és egyszerűen csak élvezni a látottakat. Egy vígjátéknak pedig erről kell szólnia. Megvannak a maga buktatói, de csekély esélyt látok arra, hogy aki szórakozni akar, az ne járna jól Levine művével.