Csempészek – Kritika

Érdekes, mert csempészekről szóló filmeket nem sokat látunk, tolvaj mozikat annál inkább. Pedig a téma van annyira érdekfeszítő, hogy Hollywood izgalmasabbnál izgalmasabb filmeket szolgáljon fel a témában, pláne ha azt nézzük, hogy a híradások szerint hányszor csuktak le a szakmában tevékenykedőkre. A produceri feladatokat is elvállaló Wahlberg fantáziát láthatott a 2008-as, eredeti Reykjavík Rotterdamban – merthogy a Csempészek minő meglepetés, remake – ezért gyorsan lecsapott a filmes jogokra, annak főszereplőjét, Baltasar Kormákurt megtette rendezőnek, magára pedig szerényen a főszerepet osztotta. Az egykori Marky Mark pedig nem lőtt mellé, noha telibe sem talált.

Az imént az érdekes jelző mellett a feszültséggel teli jelzőt használtam az izgalmas helyett, és nem véletlenül. A csempészek világban kétség kívül van spiritusz. Magával ragadó látni azt, ahogy hőseink kijátsszák az illetékes hatóságokat, titkos alkukat kötnek, és ahogy kimásznak a folyton-folyvást rájuk zúduló slamasztikából. Mert abból van bőven, a baj csak az, hogy ezt nem sikerült izgalmasan tálalni, csak érdekfeszítően. Mára az ilyen balhé filmeknél nem az lett a kérdés, hogy sikerül e a küldetés, mert az szinte mindig nyilvánvaló, hanem az, hogy hogyan. És a hogyan kérdésekre általában jelesül is vizsgázik a film, az első kérdésre adott válasz feleslegességének fényében az izgalom azonban tovaszáll. Pedig a forgatókönyv néha felvillantja egy negatívabb végkifejlett lehetőségét, de a készítők sajnos nem éltek a lehetőséggel.

Persze ott vannak nekünk a színészek kárpótlásul, azonban itt is felemás az eredmény, ebben viszont leginkább a papírmasé figurák játszanak közre. Wahlberg nem a színészi eszköztáráról híres, két-három karaktertípusnál többre nem futja a repertoárjából, viszont az ilyen marcona, badass szerepeket mintha rá öntötték volna, ennél fogva könnyedén elviszi a hátán a filmet. Kate Beckinsale általában akkor érzi otthon magát, ha vámpírokkal és vérfarkasokkal birkózhat a vásznon, de az aggódó feleség szerepe sem áll rosszul neki. A prímet mindenképpen a most is mellékszerepekben tengődő Ben Foster és Giovanni Ribisi kettőse viszi. Előbbi különösen jó, habár a rosszfiú szerepében tetszelgő Ribisi megjelenésétől nem tudtam elvonatkoztatni, aki külsőre egy az egyben idézte Tolvajtempó béli karakterét (vártam is, hátha felbukkan Nicholas Cage paróka reklámnak álcázva magát). Ellenben az Andy szerepében vergődő, sírásra görbülő szájú Caleb Landry Jones minden téren idegesítő jelenség, de szerencsére a szerepét se tolják annyira előtérbe.

A filmmel szemben vegyesek az érzéseim, mert ennek a közegnek lényegesen több járna, de nem lehet elvitatni, hogy minden kiszámíthatósága ellenére végig a tekintetünket a vászonra szegező, minőségi iparos munka. Csak jó lett volna, ha némi izgalmat, vagy legalább egy kicsivel több merészséget is csempésznek az alapanyagba. [embed]https://www.youtube.com/watch?v=UlptXOw7PKs[/embed]

Oldalak: 1 2