Így az Oscar-szezon környékén egyesek különösen érzékenyek bizonyos "sláger témákra", mondván azzal tuti díjat lehet szerezni. "Megint egy holokauszt film! Újabb meleg film! Nesze, a feketék sem sírnak idén, mert több filmben is jelölték őket!" És így tovább. Emellett ott van, hogy "Kit érdekelnek az ilyen alkotások?", hiszen jóformán alig látják őket, a közönségfilmekhez képest (hiába na! Ezek mögött nincs több 10 millió dolláros marketing, ha még a büdzséjük sem éri el azt az összeget.) és egyébként is mi újat tudnak mondani? Hiszen mindenki tudja, hogy a népirtás borzalom (a holokauszt tagadók csókoltatnak), a melegek is emberek (csak ne propagálják már magukat, éljenek a négy fal között!), a drog pedig rossz, hiszen mindenki látta legalább a Trainspotting-Rekviem egy álomért kettőst. Ezek azonban olyan témák, amikkel egyrészt érdemben pont a tömegfilmek nem foglalkoznak, hiszen a valóságból menekülni akaró nézőt inkább érdekli az, ahogy Pókember, vagy Batman megmenti a világot (erre pedig a jelenlegi stúdiórendszer, a produceri mentalitás is rájátszik), minthogy a rögvalóság problémáival szembesüljön és (Ne adj, Isten!) el is gondolkozzon azokon. Így maradnak a különböző fesztivál-, avagy forgalmazó után vágyó függetlenfilmek, amelyek elsősorban nem a pénztáraknál, hanem a díjszezon különböző állomásain (London, Toronto, Velence, stb.) mérettetnek meg. Amennyiben ezek mögé beáll egy nagyobb stúdió - avagy Harvey Weinstein szintű, agresszívan kampányoló producer - már jobb helyzetben vannak és a film alkotóinak (beleértve a sztárszínészeket) lényegesen nagyobb (avagy másfajta) kihívás, mint pár hónapig zöld háttér előtt lógicsálni és napi egy oldalnyi szöveget megtanulni. De a győzelem, avagy a jelölés (ami kiadós marketing értékkel bír) ettől még nem lesz garantált egy cseppet sem.

Erre a hosszúra nyúlt bevezetőre azért volt szükség, hogy megértsd kicsit Kedves Olvasó, hogy egyrészt a filmvilág eme szegmense nem csupán fekete vagy fehér, hanem lényegesen összetettebb. Másrészt, hogy az értékes filmeket továbbra sem díjakban, vagy jelölésekben mérik. Márpedig az Amazon Studios által prezentált Csodálatos fiú mindenképpen értékes és (nomen est omen) csodálatos mozi, amelyet látva sokan felhördülnek, hogy Fekete Párducokkal és Bohém rapszódiákkal ellentétben hogyan maradhatott jelölés nélkül? 

Tegyük hozzá, hogy a kedvező visszajelzések ellenére a jobbára ismeretlen Felix van Groeningen mozija nem tudta tartani a lépést a díjszezon más (jobban promotált) alkotásaival szemben, mindemellett rettentő mód visszafogott mozi. Ráadásul hiába tűnik igazi "Oscar-bait" alkotásnak már csak azzal, hogy az elmúlt évtizedekben lerágott csontnak számító droghasználatról, annak pusztító hatásáról beszél, ezt mégis frissen - ha nem is teljesen új módon - teszi.

A David és Nic Sheff bestsellere alapján készült film lényegében két szemszögből mutatja be, hogy a drogok milyen romboló hatással vannak egy család életére, ha az nem lenne elég, hogy az apa (ő lenne a Carell által megformált David) már az ország másik végén alapított új családot, így szó szerint és átvitt értelemben is eltávolodva kamasz fiától, Nictől (kizárásos alapon őt játssza Chalamet). Noha kapcsolatuk a felszínen ideális a helyzethez képest, a fiú többször is a drog rabja lett, amely ellen az apja a maga módján igyekezett is tenni, hol több, hol kevesebb sikerrel.

A Csodálatos fiú ugyanis a tétlenség filmje, mégpedig annak is legrosszabb fajtájának, a magatehetetlenséggel együtt járó válfajából. Éppen ezért Timothée Chalamet hiába bizonyítja rövid időn belül sokadjára, hogy generációja egyik legtehetségesebb titánja már most, hiába rettentő hiteles, ahogy leépül és ahogy a drogok még az ő ideális világában is milyen hülyeségekre, borzasztó dolgokra késztetik, ez mégis leginkább Steve Carell mozija. Carell azon ritka tehetségek közé tartozik, aki nem csak komikusként első rangú, hanem drámai színészként is (ez talán maradéktalanul csak megboldogult Robin Williamsnek sikerült) és ezt már sokadjára bizonyítja. Míg arcának rezignáltsága egy vígjátékban a komédia legfőbb forrása (elvégre fapofával végigmondani a legnagyobb ökörségeket sokszor viccesebb, mint grimaszolni és csetleni-botlani), egy ehhez hasonló drámában a mélyben megbújó érzelmek kifejezésének, azok felszínre törésének a legfőbb eszköze. Ezt teljesen más módon bizonyította a Foxcatcherben, de az elmúlt hónapok olyan mozijaiban is, mint Robert Zemeckis minden értelemben nagyot bukó Isten hozott Marwenjében, vagy Adam McKay most bőszen Oscarra jelölt politikai szatírájában, az Alelnökben. Azonban legerősebb alakítását kétségtelenül ebben nyújtja, amelyben könnyű átérezni a férfi csendes kétségbe esését, tehetetlenségét, tanácstalanságát, ahogy azt látja, fia miként távolodik el nem csak tőle, hanem önmagától is.

A film egy adott pontján éppen ettől válik egy szimpla mondat letaglózó erejűvé nem csak nézőnek, hanem apának és fiának egyaránt. Ennek a mondatnak az ereje pedig kiválóan jellemzi a Csodálatos fiút magát is: lehet, hogy a felszínen nem több a sokadik droggal foglalkozó mozinál, mindemellett díjhajhásznak is tűnhet, ereje pont a felszín alatt, színészeiben és a témájához való érzékeny hozzáállásában mutatkozik meg igazán. Éppen ezért a film értékét sem lehet díjakban és jelölésekben mérni (csakhogy arról menjen a vita, hogy mennyire érdemelte meg, avagy sem), ezért képes önnön jogán is azzá válni, ami: értékes és csodálatos mozivá.