A Csuklyások - BlacKkKlansman egy oltári vicces film. Telítve van szellemes dialógusokkal, már-már az abszurditás határát súroló helyzetekkel és egy olyan kiinduló szituációval, mely már eleve annyira képtelennek hat, hogy muszáj kicsit megmosolyogni. Mindezzel együtt a Csuklyások egy nyugtalanító és keserű film. Mert legyenek a felvázolt helyzetek bármily abszurdak, legyen a kiindulópont bármennyire képtelen, a valóság magva ott bújik meg mindennek a közepében. És a valóság - annak összes szarságával - rémesen meg tudja csapni az embert. Ezt a film nagyon jól tudja és rettentő hatásos fegyverként fel is használja.

Aki látott már életében legalább két Spike Lee-filmet, azt nem nagyon érheti meglepetés azt illetően, hogy a Csuklyások erősen politikai töltetű film. Már amennyiben mindenképp a politika címkét szeretnénk ráaggatni arra, ha valaki kézzel-lábbal érvel amellett, hogy a gyűlölet az egyik legerősebb méreg, melyet ember fogyaszthat. Aki látott már életében legalább két Spike Lee-filmet, az tudhatja, hogy Lee rendezőként előszeretettel készít kvázi "üzenet-filmeket", amely így, ilyen formában meglehetősen leegyszerűsítettnek és száraznak tűnik, esszenciálisan mégis erről van szó. A Csuklyások is nagyjából ugyanazzal az indíttatással készült el, mint a direktor korábbi remekműve, a Szemet szemért: hogy felnyisson szemeket, hogy ébredésre bírja az alvó, világot csak úgy vegetálva, csendes beletörődéssel bámuló egyént. Azt az egyént, aki nap-mint-nap szembesül a különböző előítéletekből fakadó gyűlölködéssel és agresszióval, mégsem tesz ellene semmit, mert: vagy nem ellene irányul személyesen, vagy pedig annyira természetesnek veszi, hogy fel sem fogja igazán, mi a nagy büdös helyzet.

Lee ezúttal egy havermozi jól bejáratott dramaturgiai elemeit használta fel arra, hogy egy képtelen történetet vászonra vigyen, valamint hogy kommunikálja saját gondolatait arról, mit is jelent Amerikában úgy amerikainak lenni, hogy közben nagyon nem nézik jó szemmel, ha esetleg kicsit barnább a bőröd és más a neveltetésed. Mi nézőként Ron Stallworth (John David Washington) karakterén keresztül lépünk be a történetbe: Ron egy újonc rendőr, aki nagy reményekkel érkezik egy kisvárosba. A nagy remények gyorsan találkoznak a valósággal, így bár egy idő után az aljamunkának (aktázás) vége szakad és sikerül a beépített rendőrök közé kerülnie, ugyanúgy szembesülnie kell azzal, hogy fekete lévén lépten-nyomon akad egy-két egyén, aki legszívesebben leköpné. Miután egy hirtelen ötlettől vezérelve felhívja a KKK egyik emberét - és sikerül magát fajgyűlölő, suttyó fehéremberként eladnia -, egy olyan szituációba kerül, amely lehetőséget ad arra, hogy kigyomlálják a gyűlölet éltető magvainak egyikét. Ehhez azonban szükség lesz az is, hogy Ron egy fehérbőrű kollégája, Flip (Adam Driver) az arcát adja a hadművelethez. Innentől jön a buddy cop vonal, amolyan Spike Lee-módra. Kicsit ismerősen, mégis merőben más tálalásban és stílusban.

Az egyik legfőbb erénye a Csuklyásoknak az, hogy nagyon jó érzékkel lavírozik a különböző tónusok között és szépen játszik az elvárásokkal. Egyfelől egy rendkívül komikus filmmel állunk szemben, amelynek legnagyobb humorforrása a suttyóság maga, amelyet jelen esetben a fehér bőrű, magát tiszta kereszténynek, tiszta amerikainak valló férfiak és nők képviseletében van jelen. Lee ezzel az emberi ostobaságot és szűklátókörűséget állítja pellengérre, amely első blikkre a maga abszurd mivoltával kétségtelenül humorosnak hat - kiváltképp kimutatható ez annál a jelenetnél, amely meghitt hangvételű beszélgetésként ábrázolja azt, amikor férj és feleség feketék legyilkolásáról álmodoznak. Mégis, a film tovább megy annál, semmint hogy színtiszta poénforrásként alkalmazza mindezt: egyszerre nevettet meg és borzaszt el azzal, hogy rámutat, ez a hülyeség, ez a suttyóság az, amely legfőbb táptalaja a rasszizmusnak, valamint az ebből fakadó utálatnak.

Egyoldalúsággal azonban nemigen lehet megvádolni a filmet, hiszen Lee - amint azt tette már korábbi munkáiban - igyekszik szélesebb spektrumát nyújtani az előítéletek problémájának. A feketeként rendőrnek álló Ron példáján keresztül is megteszi ezt, aki lényegében egy olyan testületet képvisel, amely gond nélkül ver meg feketéket minden ok nélkül. Újdonsült barátnője, Patrice (Laura Harrier) pedig ezt nem nézi jó szemmel, hiszen ő a feketejogú aktivisták közé tartozván leginkább azt vallja, hogy hiába vagy feketeként rendőr, egy ember nem tudja belülről megváltoztatni a rendszert. Ahhoz ő kevés. Lee a karaktereit (és ez apróbb hibaként is felróható) leginkább azon keresztül definiálja, hogy miként viszonyulnak saját neveltetésükhöz, származásukhoz. Ron például kevéssé érez késztetést arra, hogy buzdító szónoklatokat hallgasson és tüntessen, Flip pedig bár zsidó származású, egészen a beépülési ügyig nem gondolt bele mindebbe, és próbált csak egy újabb kinyomozandó ügyként tekinteni az egészre. Előtörténetek híján így nem nagyon ismerjük meg sem Ron, sem Patrice, de Ron társának, Flipnek a teljes személyiségét, arcát sem, viszont ez nem akadályoz meg bennünket abban, hogy érezzünk irántuk szimpátiát. A kérdések, problémák pedig, amelyeket a személyükön keresztül felvet a film kétségkívül gondolatprovokáló hatással bírnak, és funkciójukat szépen ellátják: megmutatják, hogy nem minden fekete és fehér, annál sokkal komplikáltabb a nagy egész.

Habár hagyományos akciófilmként kevéssé találhatja meg a maga közönségét, Lee-féle, zsánerdarabnak álcázott kiátványként remek szolgálatot tesz a Csuklyások. Filmnyelvét illetően (a rendezőtől megszokottan) játékos és vibráló alkotással van dolgunk: akad zenés-táncos betét (aláhúzván a hetvenes évekre jellemző atmoszférát), akad egy Alec Baldwin-cameo, valamint egy képekkel illusztrált diskurzus a korszak nagy blaxploitation-klasszikusairól. Lee nem nagyon engedi, hogy unatkozzon a nézője és képes arra, hogy szórakoztatva váltson ki belőlünk nagyfokú nyugtalanságot. A szimpatikus és kiváló színészek (Topher Grace zseniálisan hozza a magát jól szituált úriemberként előadó szektavezért), a provokatív téma, valamint az elég egyértelmű utalások napjainkra gondoskodnak arról, hogy legyen mit emésztenünk és ne higgyük egy percig sem azt, hogy most valami oktalan, agyament blődséget látunk magunk előtt. Kiváltképp tiszteletemet fejezem ki azért, ahogy a nézői komfortérzetre rájátszva az utolsó képsorokkal olyan erős, csípős pofont mért az arcra, hogy utána a sajgás nehezen múlik. Az archív, napjaink Amerikájának gyűlölködő profilját prezentáló képsorokat bár sokan feleslegesnek, szájbarágósnak titulálják (mondván, hogy anélkül is érthető az üzenete a filmnek), mégis, piszkosul hatásos és abszolút Lee-re valló húzás ez. Meglehet, hogy évek teltek el a filmben ábrázolt események óta és meglehet, hogy kompromisszumosan, de valamelyest győzedelmeskedtek kicsit a rosszfiúkon, de a helyzet azóta nemhogy javult volna, csak romlott. A gyűlölet él és virul. És igen, már befészkelte magát a legfelsőbb körökbe is.