Jerry Seinfeld komikus stand-up fellépései mellett a szélesebb közönség számára leginkább arról lehet híres, hogy szerepelt a Seinfeld című sitcom sorozatban (melyben önmaga egy fiktív verzióját alakította), amely a kilencvenes évek egyik legsikeresebb és legszeretettebb vígjátéksorozata volt.

Nagyjátékfilmes próbálkozásainak első eredménye a 2007-ben bemutatott Mézengúz volt (ennek még csupán a forgatókönyvét jegyezte), rendezésével azonban ezidáig várt: a Cukormáz nélkülnél már a rendezői székbe ültette be magát. 

A Netlflix platformjára készült Cukormáz nélkül egy poénnak indult: Spike Feresten író (aki aztán a filmet is jegyezte) a humoristával poénkodott még korábban azzal, hogy filmet kéne készíteni Seinfeld kedvenc reggelijéből, a Pop Tartból. Majd, amikor a Covid beütött és lényegében ellehetetlenítette a humoristákat abban, hogy annak rendje és módja szerint kielégítsék a közönség igényeit, ez a poén szép lassan elkezdett konkrétabb formát ölteni. Seinfeld célja pedig nem az volt, hogy egy pontos leírását adja annak, ami a színfalak mögött történt a Kellog és a Post versengését illetően, hanem egy fiktív elemekkel teleszőtt bolondos komédiát szeretett volna összehozni. Egy filmet, amiben - Feresten megfogalmazása szerint - "öltönyös, komoly emberek találnak fel buta kis dolgokat gyerekeknek". A projekt pedig szép lassan kezdett révbe érni, a rendező pedig olyan színészeket nyert meg magának, mint Amy Schumer, Melissa McCarthy, Hugh Grant és Christian Slater, valamint több tucat olyan nevet, akik akár csak egy jelenet erejéig tűnnek fel a filmben. Igazi, sztárokkal telepakolt, minőségi mókának ígérkezett az eredmény. 

A tényleges sztorija a filmnek azt próbálja dramatizálni, amint két rivális, reggelizőpehely-gyártó cég azon van, hogy egymást leigázza a piacon. Pontosabban: a Kellog, miután minden fontos díjat megnyer (teljes bunda az egész, mint azt megtudjuk egy ponton), egy pillanatra tényleg bepánikol, amikor riválisuk, a Post elkezdi jelét mutatni annak, hogy ők is előrukkoltak valamivel, ami nagy siker lehet. Gyorsan kiderítik, hogy ez az ötletük éppen tőlük származik, ők csak kilesték, majd pedig minden erejüket és anyagi javukat bevetve párhuzamosan, idővel versenyt futva igyekeznek piacra dobni az elképzelt terméket. A film leginkább Bob Cabanát (Jerry Seinfeld), a termékek gyártását felügyelő férfit követi nyomon, az ő szemszögét veszi fel a cselekmény. Köré szerveződik a megannyi cselekményszál és színes-szagos karakter, amelyek mind azon vannak, hogy valahogy előrelendítsék a filmet. 

A koncepció egyébként abszolút vállalható és ötletes, hovatovább: szellemes. Tetszett, hogy a termék előállítását teljesen direkt módon a film az űrkutatással hozza párhuzamba, ahogyan értékeltem azt is, hogy ad magának annyi szabadságot, hogy belevigyen teljesen idióta elemeket is a filmbe. Egy ponton például egy ún. "taste pilot" (azaz: "ízpilóta", aki próbál előrukkolni valamilyen nagyon egyedi dologgal, hogy a versenyt képesek legyenek felvenni a Posttal) életre kelt egy raviolit. Önmagában ez a tény nagyon jól leírja a kész alkotást (és hogy mire számíthat a néző) és bár ezzel az életre kelt tésztadarabbal a film érdemben nem kezd semmit, azért méltányolandó a törekvése annak, hogy egy percig nem akarja magát komolyan venni a film. 

Azonban életre keltett ravioli ide vagy oda, Seinfeld valahogy mégsem találta meg azt a keresztmetszetet butáskodás és tényleges történetmesélés között, ahol mindezt a történést dramaturgiailag érdekessé és izgalmassá tudná tenni. Pedig tényleg van itt minden: tejmaffia, amely dühbe gurul annak hallatán, hogy valaki tejmentes desszertet kíván előállítani, Hugh Grant, mint tigrisjelmezbe bújtatott kabalafigura, aki Shakespeare-t játszik, egy ponton pedig Kennedy elnök is képbe kerül, egy kultsorozat karaktereiről nem is beszélve (ezt nem lövöm le, ahhoz túl jó geg, de tényleg). Seinfeld sűrűn és nagy lelkesedéssel dobálja a sok kis apró poént, utalást, de arányaiban nem teljesít túl jól. Nagyjából minden tizedik poén az, ami tényleg emlékezetes, a többség inkább csak zsibbasztó módon mosolyogtat. Haragudni nem lehet rá, mert ártalmatlan és van a bárgyúságában valami szimpatikus, de attól a tény még tény marad, a rekeszizmom bizony kímélve maradt. Ez pedig azért szomorú, mert egy olyan filmről beszélünk, ami koncepcióján túl nagyban támaszkodik a humorra és kevésbé az igazi, érzékelhető tétekkel súlyosbított történetmesélésre. Ha pedig lehámozzuk a kész alkotásról a sok közepes geget, akkor kapunk egy sztorit cégek versengéséről bárminemű mélység és karakterdimenzionálás nélkül. 

Ami a színészeket illeti, próbálják felhúzni a filmet egy bizonyos szintig. Seinfeld hozza a szokásos formáját: pökhendi és jól áll neki, Hugh Grant mintha benne maradt volna a Paddington 2-ben, csak épp itt kevesebb lehetőséget kapott arra, hogy több oldalát is megmutassa. Bill Burr Kennedy-ként kapott egy-két ténylegesen vicces szöveget, viszont Amy Schumer és Melissa McCarthy tehetségét kevésbé tudta kiaknázni a film. Jelenlétük inkább önismétlőnek hat és fárasztónak. Ugyanakkor a színészek jelenléte, a sok cameo valamennyire tényleg képes fenntartani a nézői figyelmet és érdeklődést, amikor már a sokadik fárasztó poént sütötték el.

Összességében a Cukormáz nélkül picit olyan, mint egy édesség, amely kívülről nagyon szép, sok díszes marhaság van rajta, de ha elérkezünk a belsejéhez, a lényeghez, akkor igazából sok izgalmat, nagy ízorgiákat nem tud nyújtani. Valahol ironikus, hiszen a tárgyalt édességnél pont az az egyik jellegzetesség, hogy nincsen beborítva semmilyen cukormázzal. A film esetében persze el lehet lenni a külcsínnel, lehet nézegetni, lehet csipegetni belőle, de egyáltalán nem biztos, hogy következőleg majd újra ezt akarjuk levenni a boltok polcairól. Nem kínosan rossz, egyszerűen csak nehezen tud továbblépni az egyszerű kis szelíd zsibbasztáson.