Évadkritika: Dark - 1. évad

|

Amikor Stephen King a Stranger Things helyett elkészíti a Twin Peaks-et a németek megbízására. És a megállapítás majdnem helyes.

Nem lehet elégszer leírni, hogy mennyire dívik manapság a 80'-as évek nosztalgiája a szórakoztató iparban. Kétségtelen, hogy ez az évtized a filmtörténelem magasiskolája, szigorúan ami a szórakoztatást illeti. Nem csoda, hogy manapság ide térnek vissza azok a filmesek, akik ebben az időben voltak fiatalok, ekkor érték őket azok az impulzusok akár a zene, akár a mozik területén, amelyek a jelenlegi hollywoodi ötlettelenségben és biztonsági játékban üdítőleg, vagy minimum nosztalgikusnak hat. Elvégre nézzük meg a Stranger Thingset, vagy A Galaxis Őrzőit, amelyek sorozatos, avagy filmes szempontból tobzódik a korszakot visszasíró nosztalgiában. Ezekben -  vagy  a szintén ennek a nosztalgiahullám kicsúcsosodásának számító AZ-ban - viszont mégis tetten érhető egyfajta könnyedség, kommersz báj, ami miatt könnyebben csúszik az átlagnézőnek, miközben azon lamentál milyen jó is volt régen. Na, a Netflix első német sorozatára, a Darkra ez egyáltalán nem igaz.

Hirdetés

Éppen ezért nem is egészen értem azokat a sorozatot ért kritikákat, amelyek a Stranger Thingshez hasonlítják és a fent említett kommerszséget kérik rajta számon. Mert való igaz, hogy rendesen épít a Dark is az idén a második aranykorát élő Stephen King munkásságára, mégis sokkalta masszívabb, töményebb, (nomen est omen) sötétebb annál. Itt az igazi rémet maga az ember jelenti, a benne fel nem dolgozott sérelmek, amelyek folyamatosan növekednek benne és ezek a szörnyek hogyan fertőzik meg a későbbi generációkat. 

És ezeknek a sérelmeknek, rejtélyeknek (gyerek eltűnéseknek, avagy gyilkosságoknak) ráadásul nem csak egyszerűen generációról generációra öröklődő súlyuk nyomja a szereplők vállát, hanem az időutazás révén folyamatos a visszacsatolás, az ok-okozati összefüggések pedig még inkább bonyolódnak. Így az alapból nem kevés karaktert  egy lekapcsolás előtt álló atomerőmű árnyékában élő családokat 2019-ben - mozgató történetszál még hatványozódik is a további két idősíkkal. 

A sorozat talán legnagyobb hibája ebből is ered: hogy fókuszálatlan, nincsenek igaz főszereplői és a rengeteg karakterrel való zsonglőrködés a mindössze 10 részes évadban sokszor visszaüt, így van akinek a karakterdrámája a szezon végére elsikkad, mivel nem volt idő vele foglalkozni. Leginkább egy kulcsfiguráról beszélhetünk csak, a Stephen King-i párhuzamokat kiemelő Jonas (az okkal nagy nemzetközi karrier előtt álló Louis Hoffman- The Centre of my World, Aknák földjén), aki éppen apja öngyilkosságát próbálja feldolgozni, amikor is eltűnik egy barátja öccse, ami az egyébként is évtizedek óta rengeteg elfojtásokkal küzdő kisváros életét csak még inkább felbolygatja.

A Dark nem egy könnyű darab és nem csupán a temérdek szereplő, az idősíkok, hanem az ebből adódó filozófiai, avagy bibliai kérdésfeltevések, utalások révén (hogy mást ne mondjunk utóbbira: "Jónás" mellett van itt Noé nevezetű figura is): "Változtathatok-e a múlton és ezáltal a jövőn? Minden eleve elrendeltetett, vagy van beleszólási lehetőségem? Az idő folyamát terelhetem-e más irányba, ha kérlelhetetlenül belefolytam az események láncolatába?"

Rengeteg, az időutazós sci-fik világát rendszeresen foglalkoztató és megmozgató kérdés, avagy Paradoxon, amit van, ami könnyedén felül ír akármikor (lásd. Doctor Who), és van, amelyik megmásíthatatlannak fogadja el azt (lásd. 12 majom). A Dark első évada - aminek már be is rendelték a második szezonját - mindezek ellenére még csak kapargatja a felszínt, de az mindenképpen az előnyére válik, hogy ezeket fel meri tenni. Továbbá az európai, ezáltal ismerősnek ható környezet révén sokkalta személyesebbnek érzékeljük a látottakat, nem beszélve arról, hogy az évad előre haladtával egyre inkább átlátjuk a szereplők cselekedeteinek a mozgatórugóit, azok gyökereit, így egy-egy figura elkeseredettségét, avagy döntését is megtudjuk érteni, ha azzal (morálisan) egyetérteni nem is.

A Darknak mindenképpen előnyévé válik, hogy ugyan sok-sok társához hasonlóan maga is használja  a nosztalgiát (idén már a sokadik zseniálisan retro soundtrack), ezt inkább a hangulatfestésre, a közeg elengedhetetlen ábrázolására használja, nem arra épít. És ugyan meglehetősen keserű helyenként, mégis hamar magába tudja szippantani az embert a világa, amely nem is engedi egyhamar. 

Dark 1. Évad

Kinek ajánljuk
  • Az időutazós sci-fik rajongóinak!
  • Ha a nosztalgiázás nem csak a könnyedséget jelenti számunkra!
  • Az igényes színészi játékok szeretőinek!
  • Akiknek frissítőleg hat az európai környezet!
Kinek nem
  • Ha nem bírjuk a paradoxonokat...
  • ...vagy a filozófiai kérdéseket...
  • ...esetleg a túl sok szereplőt.

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!