A cikk David Attenborough 95. születésnapja alkalmából került felfrissítésre.
Aki valaha elmerült a Föld tájainak végeláthatatlan szépségeiben, vagy úgy általánosságban érdeklődik az ezt megragadó dokumentumfilmek iránt, annak valószínűleg nem kell bemutatni Sir David Attenborough-t. A 94 éves angol természettudós huszonéves kora óta bolygónk szinte minden zegzugát bejárta, természetfilmjei pedig elsők között mutatták meg a világnak, milyen csodákat rejtenek a tőlünk távoli földrészek. A tudósrendező most azonban úgy érezte, hogy itt az ideje egy utolsó, talán végső ébresztőnek a klímaváltozás felgyorsított és egyre inkább elodázhatatlan következményeit illetően. Az Egy élet a bolygónkon David Attenborough rendkívül személyes tanúvallomása a Föld pusztulásáról.
A film pontosan úgy kezd, és olyan stratégiával építi fel mondandóját, amit egyfelől elvárnánk, másfelől amire szükség van. Természetesen a teljes másfél órán keresztül Attenborough narrálásában kapunk egy rövid, de átfogó képet arról, hogy milyen kíméletlen változások mentek végbe otthonunkon az elmúlt 100 évben. Olykor kifejezetten személyes történetek és élmények felelevenítésével vezet minket végig Attenborough élete állomásain, a kizárólagos hangsúly viszont minden egyes pillanatban a Föld rendkívül finomra hangolt önfenntartó rendszerén, a természeten van. Úgy érzem, rendre kiemelem az újabb és újabb dokumentumfilmek kapcsán, melyek kifejezetten bolygónk biodiverzitására fókuszálnak, hogy az operatőri munka micsoda óriási fejlődésen ment keresztül a műfajon belül is az elmúlt évtizedekben - ez most azonban hatványozottan így van, mivel Attenborough filmje első kézből igyekszik megmutatni mindazt a sokszor felfoghatatlan gyönyörűséget és csodát, amit az esőerdők, szavannák vagy épp a tenger mélye rejt.
A látványos drónfelvételek vagy szuperközelik mellett archív jeleneteknek hála lelombozó képet kapunk arról is, hogy milyen fokozatos pusztítás ment végbe számos területen az emberi kiszipolyozásnak köszönhetően. Az ilyesfajta átmenetek önmagában is sokkolóak, ám Attenborough személyes beszámolói adják meg az igazi drámáját a filmnek. Elvégre is, egy olyasvalakiről beszélünk, aki az egész életét a természet és a Föld bioszférájának tanulmányozásával töltötte, most pedig 94 évesen úgy érezte, hogy muszáj még egyszer felszólalnia a változás érdekében. Hatását nézve a film csúcspontja, dramaturgiájában pedig inkább érzelmi mélypontja az a szegmens, amikor Attenborough kissé kilépve narrátori szerepéből egy az egyben kimondja azt a tanúvallomást, ami valószínűleg évtizedek óta nyomta a lelkét.
A világ nem olyan vad, mint volt. Nos, mi nem csak tönkretettük, hanem teljességgel megsemmisítettük azt - a "nem emberi" világ már nincs többé. Ez már a mi világunk, az emberiség által irányítva, az emberiség számára.
Igyekszem a túlzásokat minden alkalommal mellőzni, így őszintén mondhatom, hogy az Egy élet a bolygónkonnak voltak olyan pillanatai, amikor muszáj volt megállítanom a filmet. Olvastam olyan véleményeket, miszerint Attenborough túlságosan egyszerűen, "szájbarágósan" fogalmazta meg üzenetét, ahogy maga a film is, főként véglegetekben beszélve. Valóban, többé-kevésbé tényleg erről van szó, ám az Egy élet a bolygónkon szívfacsaró és sokszor reménytelenséggel töltött ereje épp ebben az egyszerűségben, az igazság ennyire egyenes kimondásában rejlik. A természettudós megfogalmazza az ultimátumot, miszerint vagy relatíve azonnali változásokat eszközölünk mind lokálisan, mind globálisan a mindennapi életmódunkat illetően, vagy évtizedeken belül visszafordíthatatlan károkat fogunk okozni annak a felfoghatatlan mód gyönyörű világnak, ami nélkül mi sehol sem lehetnénk.
Ám amikor már teljesen a padlón vagyunk a látottak és hallottaknak köszönhetően, az Egy élet a bolygónkon reményt ad. Nem pusztán egy lelkesítő, ámde üres beszéddel, hanem egyenes útmutatással és olyan inspiráló példákkal, amit ha globálisan még nem is, de bizonyos országok kicsiben már megcsináltak - és döbbenetesen jól működnek. Valójában minden adott hozzá, és majdhogynem egyik napról a másikra képesek lennénk a szükségszerű változások meghozására, ami elsősorban nem is a Föld, hanem az emberiség érdekében áll. A film talán legmegnyugtatóbb és bölcsebb gondolata is ebben leledzik, nevezetesen ez az egész nem a bolygó, hanem az ember túléléséről szól - hiszen a természet vagy velünk, vagy utánunk, de újból virágozni fog. Mindezt pedig tökéletesen szimbolizálja Csernobil és Pripjaty allegóriája, ami a film teljes egészét is keretbe foglalja.
A folytatáshoz többre lesz szükségünk, mint intelligencia. Bölcsességre van szükségünk.
Az Egy élet a bolygónkon amellett, hogy természetfilmként is az eddigi legszebbek egyike, Sir David Attenborough életművének is egy közel hibátlan összegzése. Egyszerre tájékoztatja a nézőt, képbe helyezi őt, majd egy utolsó, roppant elkeseredett segélykérést fogalmaz meg felé. Bízom benne, hogy erre a filmre nem pusztán egy letűnt civilizáció digitális fosszíliájaként fognak visszatekinteni azok a valakik, akik utánunk jönnek. Hanem remélem, ahogy Attenborough munkásságára, úgy többek között az Egy élet a bolygónkra is úgy fogunk emlékezni évtizedekkel később, mint a számos ébresztők egyike, mely változásra, cselekvésre sarkalt minket. Az elmúlt éveké biztosan, de talán a műfaj egyik legfontosabb filmje mutatja meg számunkra, hogy mi vár ránk akkor, ha a nem túl hosszú jövőben is a kényelem és luxus marad a prioritás. Kötelező darab, mindenkinek.