Armando Iannucci a Sztálin halála után Charles Dickens Copperfield Dávid című regényét dolgozta fel, amiből egy vérbeli brit film lett. A történet az író gyermekkorát idézi, nyomorból és humorból nincs hiány, Iannucci pedig a rá jellemző szatirikussággal kezeli a művet.
Copperfield (Dev Patel) szűnni nem akaró kalandjai és a pörgős, életszerű párbeszédek lendületet adnak a filmnek, egy percig sem unalmas, mindig van mire figyelni.
Ezzel együtt kicsit talán sok is; kevés az a pillanat, amikor megtorpan, hogy elmélkedni tudjunk, szinte átrohan rajtunk, mint egy gyorsvonat. A cselekmény dinamikája és az élénk, nem egyszer túltelített dialógusok miatt nagy koncentrációt igényel, ha nem akarunk lemaradni semmiről, ami előbb-utóbbi fárasztóvá válhat.
Ha azonban sikerült felvennünk a tempót, egy olyan fiú - később férfi - fejlődését ismerhetjük meg, aki soha nem lehetett önmaga (előszeretettel illeti őt maga körül mindenki más névvel, legyen az Murdstone, Trotwood, Daisy vagy Davy), és aki a legnehezebb élethelyzetekből is mindig kiszabadult. Szegénység, magány, családi tragédiák árnyékolják be az ifjúságát, de a történet rendkívül inspirálóan hat a nézőjére, hogy vészterhes időkben sem szabad feladnunk.
Iannucci a traumákat és a drámát sem fedi el, de épp annyira teszi csak hangsúlyossá a sorsfordító szerencsétlenségeket, hogy megértsük, viszont ne süllyedjünk el benne. Abszolút életigenlő perspektívából szemléli a sztorit, amely a szokásos bonyodalmakon keresztül vezet el a boldog végig. A szatirikusság olyan aspektusokban jelenik meg, amik univerzális problémákat fejtegetnek, még ha a viktoriánus Angliában járunk is. Mondjuk hogy a Copperfield nevelőszüleinek titulált Micawberék annyira elszegényednek, hogy a behajtók még a kisbabájukat is lefoglalják. És míg mindezen helyzetekben, kérdésekben érezhető a csípős bírálat, addig szinte moliére-i komikummal mutatják be őket. Egyrészt jellemző rá a moralitásjátékok prédikáló-jellege, ugyanakkor mégsem foglal állást.
Lévén David igazi mesélő, a színpadiasság elő-előtűnik a filmben, és nemcsak a színészi játékban, hanem a technikai megoldásokban is: lehulló leplek mint felgördülő függönyök; egymásra kúszó képek; előtér és háttér alkalmazása mint jelen és múlt összefüggései; a szabad, széles mozdulatokkal dolgozó kamerakezelés mind szinte fantasztikummá alakítják a történetet.
Egy modern kori kosztümös film a David Copperfield rendkívüli élete, és ez a szokatlan párosítás érdekes multikulturális élmény eredményez. Díszleteiben, ruháiban szemet gyönyörködtető és hiteles, míg színészeit igen színesen válogatta össze Iannucci. Mindezt viszont nem a polkorrektség jegyében, hanem a legkiválóbb jelölteteket választotta, és ettől lesz kivételesen élvezetes a film.
Mert a történet bár izgalmas és jól strukturált, önmagában nem lenne elég, hogy kiemelkedő legyen. A panelek ismerősek - gondtalan, majd hányattatott gyerekkor; gonosz apa; legkisebb fiú próbatételei; áruló figurája stb. -, de valódi ereje és különlegessége a karaktereiben rejlik. Karikaturisztikus ábrázolásaik elsőre túlzónak tűnhetnek, de legtöbbjük szeretetreméltó és könnyen megkedvelhető. Tilda Swinton mint David habókos, gazdag nagynénje (Betsey Trotwood), és Hugh Laurie mint a tévképzetes, de megkapóan jámbor és jólelkű Mr. Dick számomra felejthetetlen volt, ennek ellenére bárkit ki lehetne emelni. Dev Patel csodás címszereplő volt, aki folyton ide-oda mozog nyugalom és düh, nincstelen és úriember, ötlettől fűtött művész és monoton munkáját nem ismerő felügyelő között. A természetesség itt a színészek legnagyobb fegyvere, és hogy érezhetően örömüket lelték a saját figuráikban. Azonban a karizmatikus karakterek kavalkádja is könnyen megerőltetővé válhat a film végére.
Minden ízében kreatív és üde a David Copperfield rendkívüli élete, ami igazán tanulságos és szórakoztató. Eleven és sűrű, tele erőteljes jellemekkel, emiatt összességében Dickens műve akár két filmre is elegendő lett volna.
