Isaach De Bankolé a Hortobágyon kering és keresi a kiutat, mindhiába. Amerre csak a szem ellát, a pusztát látja, mintha csak az egész világ ebből állna és semmi másból: csak a forró, égető, lelket emésztő pusztaság, amiből bármennyire is akarsz, nem tudsz szabadulni.
Fogva tart, te pedig nem tehetsz mást, minthogy engedelmeskedsz az akaratának. Erről (is) szól Hajdu Szabolcs legújabb - Tar Sándor, Ház a térkép szélén című novellája alapján készült - filmje.
Hősünk, Francis (Bankolé) focista, aki egy bundabotrány miatt menekülni kényszerül és egy ismerős ismerősének a jóvoltából nem máshol, mint a Hortobágyon köt ki. Ami kezdetben jó ötletnek tűnt, arról hamar kiderül, hogy felér egy rémálommal: a hortobágyi tanyán egy rabszolgatelep működik, ahová nagyon gyorsan befogják hősünket is kőkemény munkára. Ezt az alapszituációt vezeti végig Hajdu Szabolcs másfél órán keresztül, beleillesztve mindezt a helyszín miatt amúgy is a klasszikus zsáner formanyelvéért kiáltó western adta keretek közé.
Aki azonban egy klasszikus értelemben vett westernt vár, az csalódni fog. Ha esetleg nem lenne elegendő intő jel az elvárásokra nézve az a tény, hogy magyar produktummal van dolgunk (a magyar western mint olyan, nem nevezhető létező dolognak), akkor annak elárulnám, hogy itt a zsánernek egyfajta újraértelmezését, másik perspektívába helyezését láthatjuk. Hajdu Szabolcs ismeri ugyan a western-filmek toposzait és mind-mind igyekszik is felhasználni, de az a módszer, mellyel mindezt teszi, már nem nevezhető hagyományőrzőnek. Jean-Pierre Melville francia rendező (Egy zsaru, A vörös kör, A szamuráj) viselkedett hasonlóan, amikor a műfajiság és az azokkal járó ismertetőjegyekkel került konfrontációba; az amerikai filmekből jól ismert történeteket mesélte újra úgy, mintha a sorok között olvasott volna, átrendezte a szerkezetet (szellősebbé tette a cselekményt), így a lényegi rész másra terelődött. Ahogyan A szamuráj című filmben sem az akció a lényeg, hanem sokkal inkább a főszereplő saját hivatása iránt érzett elkötelezettsége és a kódrendszer melynek az életét szenteli, úgy a Délibáb is másként működik. Van tűzpárbaj, vannak pofonok, de ez mind nem sokat nyom a latban, szinte már mellékes velejáróként van jelen. Ahogy az a jelenet, melyben Bankolé benyit a lepukkant kocsmába a Kossuth Rádió szignáljának kíséretében, inkább hat jópofa kikacsintásnak. Kell, mert adja magát a helyzet, de igazából csupán jelzésértékű.
Ami lényegi része a filmnek az maga a táj: mindvégig fenyegetőnek és öntörvényűnek hat, mint aminek saját akarata van. Szabolcs szinte a színészekkel egyenértékű főszereplővé tette meg a magyar pusztát, ezáltal eszünkbe juthat Jancsó Miklós Szegénylegények című klasszikusa: ahogy ott is, úgy itt is megvan a maga funkciója a helyszínnek és paradox módon a végeláthatatlan róna sokkal inkább jelent börtönt, semmint a szabadság érzését. Bankolé baltával nyesett, sztoikus nyugalmat árasztó arcával mintha egy Melville-filmből lépett volna elő. A film elejétől a végéig rezzenéstelen, mélyre hatoló tekintetével mégis rengeteg mindent ki tud fejezni. Kamatoztatván ezt a tulajdonságát a filmben ezt meg is teszi: anélkül fejezi ki érzelmeit, hogy akár egy picit is változna arckifejezése. De nem csak ebben, szófukarságában is emlékeztet nem csupán Melville, de Sergio Leone hőseire is: csak akkor szólal meg, amikor nagyon szükséges, de egyébként a legtöbb helyzetben némán tűr (vagy épp nem tűr és pofozkodik) illetve szemlélődik. Tekintélyt parancsoló megjelenése miatt is tökéletes választás volt a szerepre. A dialógusok minimumra vétele megengedi, hogy száz százalékos figyelmet szentelhessünk a tájnak és arcoknak.
A Délibáb legjobb pillanataiban egy hipnotikus hangvételű és sokszor már álomszerű képekkel operáló film, ami képes a képeivel, zenéjével és úgy egy-az-egyben a hangulatával, atmoszférájával székhez szegezni a nézőt. Ezekben a jelenetekben ragyogó műként tornyosul előttünk a film, ám ezt a rendező nem képes elejétől a végéig fenntartani. Másfél órás játékidő ide vagy oda, néha túlhúzottnak és vontatottnak tetszik, egyes jeleneteknél megakad a film, nem mozdul és felesleges köröket fut, a feszesség szálai ellazulnak. Ezek a dramaturgiai szegénységek nem tesznek jót az amúgy sem túl gyors tempónak, így biztos vagyok abban, hogy sok ember türelmetlenül fog fészkelődni a székében. Hiába, Hajdu Szabolcs nem Melville, vele ellenben ő bizonytalanabbul tartja fenn a feszültséget és tölti meg élettel a képsorokat. Másik fájó pontja a filmnek az a finálé tűzpárbaja. Olyan aspektusa ez a műfajnak, mely szükséges velejárója is egyben: a hősnek muszáj konfrontálódnia az ellenséggel, melynek végeredményeként csakis az egyikük élheti túl. Ez itt sem marad el, de elhamarkodottságából és megágyazatlanságából fakadóan nem bír akkora erővel. Olyan, mintha Sergio Leone A Jó, a Rossz, a Csúf végét megkurtította volna és nem húzta volna elég ideig a nézőket a folytonos közelikkel a három szempárról. Ezt helyrehozván persze az utolsó képkockák újra értékes és kiváló műről árulkodnak, úgyhogy végül is nyertesen jöttek ki az alkotók a filmből ha azt vesszük alapul hogy egy film annyira jó, amennyire a zárójelenete.
Összegezve: nem olyan darab ez, amely a nagyközönség igényeit keresi, sokkal inkább fogja szíven találni az ínyenceket, akik valami egzotikumra vágynak. Mert kétség ahhoz nem férhet, hogy Hajduék hőségben tobzódó celluloidszobra igazi filmes különlegesség - hibái ellenére is. Rengeteg aspektusa van a filmnek, amit muszáj imádni (nem győzöm hangsúlyozni: a képi világa gyönyörű, hangulata - ahogy mondtam - hipnotikus), és az erények végül többségben vannak, mint a negatívumok, de azért mégis, faraghatott volna még rajta a direktor, egy icipicit. Így egy egyenetlen és tökéletlen, ám mindenekfelett rendhagyó műfaji film született, amiben ennél egy hajszálnyival több rejlett, mint amit előhoztak belőle.
Értékelés: 70%
Kiknek ajánljuk?
- Melville és Jarmusch szótlan hősei rajongóinak!
- Azoknak, akik szeretik az ínyencségeket!
Kiknek nem ajánljuk?
- Akik a lassúságot egy film negatívumaként könyvelik el.
- Akik utálják a meleget.