Neeson már a Schindler listája óta aktív meghatározója a filmiparnak, de érdekes mód mintha az ő karrierje a totális inverze lenne egy "átlagos" hollywoodi pályafutásnak. Spielberg mozija után jobbára a hasonlóan erős drámai szerepek találták meg (pl. Michael Collins) és ezekkel többszörösen bizonyította kiváló színészi kvalitásait, majd a Star Wars - Baljós Árnyak bölcs, de önfejű jedi mesterét követően sorakoztak a mentor szerepek (Mennyei királyság, Batman: Kezdődik!). Ez a nyugalmat sugárzó ír óriás ezekben is végtelenül hiteles tudott mindig maradni (és tud a mai napig), majd 60 évesen sikerült neki az az Elrabolvával, ami az ifjú titánoknak is csak nagy ritkán: hiteles akciósztárrá kinőnie és egyben egyfajta modernkori Charles Bronsonná válnia. És noha az olyan filmjei, mint az Ismeretlen férfi, a Non-Stop, vagy a Szupercsapat rettentő kellemes délutáni matinék, annyival azért többek Bronson mozijainál, hogy 1. lényegesen több pénzből - és ezáltal nagyobb közönségnek - készülnek, 2. Neeson lényegesen jobb színész elődjénél. Az Elrabolva sikere is kizárólag Neeson drámai jelenléte miatt lett sikeres (hiába próbálták neves kollégák másolni a receptet) és ez a drámai él kivétel nélkül ott volt minden filmjében. Nincs ez másképp Az eltűnés sorrendjében amerikai remake-jében sem, ugyanakkor (szerencsére) mégsem a szokásos Neeson-mókát és alakítást kapjuk.
Nyilván azon lehetne vitatkozni, hogy mennyire van szükség Hollywoodnak minden nagyobb filmsikert remake-elni, ami nem náluk készült, ráadásul nem az ő nyelvükön, de valahol értelemszerű. A norvég eredetiben hiába alakítja a főszerepet az amerikaiak egyik kedvenc svéd importált színésze, Stellan Skarsgård (Ronin, Thor, Bosszúállók, A Karib-tenger Kalózai: Holtak kincse), a tengerentúlon mindössze 50 ezer nézőt érdekelt. Hollywood jó szokásához híven nagyobb pénzből és nagyobb nevekkel igyekezett újra eladni ugyanazt és ezt ezúttal olyannyira komolyan gondolta, hogy az eredeti rendezőjét, Hans Peter Molandot kérték fel minderre, aki onnan hozta is magával az operatőrt. Ami azonban a meglepőbb, hogy a producerek ezúttal nem csattogtatták ostorukat a készítők hátán, hogy az alapanyagot minél inkább igazítsák az amerikaiak szájízéhez, hanem hagyták, hogy megőrizzék az eredeti skandináv jellegét.
Az eltűnés sorrendjében ugyanis a Coen-tesók klasszikusának, a Fargonak az európai megfelelője, így a Dermesztő hajsza azzal, hogy ismét a havas Észak-Amerikában játszódik csak még inkább aláhúzza a párhuzamokat, ha a sokszor éjfekete humor nem lenne elég, ami viszont a norvég eredetihez képest sötétebb, élesen metszőbb. Nels Coxman köztiszteletben álló hókotró Denver közelében, de amikor egy szem fiát drogtúladagolásnak álcázva megölik, nyomozni kezd a tettesek után, útját pedig hullák szegélyezik. Eddig még tipikus Neeson mozi lenne a premisszája alapján, VISZONT a dolog pikantériája, hogy a helyi kiskirály drogdíler a konkurenciára gyanakszik (az eredeti szerb gengszterek helyett - akiket ott a nemrég elhunyt Bruno Ganz vezetett - itt indiánokat kapunk), akik szisztematikusan elkezdik gyilkolni egymást, de közelebb nem jutnak a megoldáshoz. A rendőrség pedig csak értetlenül néz.
Moland olyannyira újraforgatta a saját művét, hogy a beállítások (de sokszor talán még a vágóképek is) megegyeznek, ugyanakkor lélektelen önremake-ről szó sincs, már csak a főszereplőből adódóan sem. Míg Skarsgårdnak könnyű elhinni az átlagember figurát, Neesonnal szemben a nézőnek van már egyfajta prekoncepciója, viszont a rendező inkább görbetükröt tesz a színész elmúlt években felmutatott karrieríve elé, amibe Neeson alázatosan bele is megy. És noha az önirónia nem éppen az ír asztala, az első Elrabolva óta nem volt ennyire emberi akcióhős státuszban, mégsem fogjuk benne Bryan Mills figuráját keresni, mivel Coxman túlontúl átlagember ahhoz.
Arról nem is beszélve, hogy Moland egy idő után itt is áthelyezi a fókuszt a színes mellékfigurákra (ebben az újonc Frank Baldwin forgatókönyve is segíti), akik tényleg rettentő érdekesek egytől egyig, mindössze pár tollvonás miatt (márpedig rohadt sokan vannak) és az indián szál beemelésével inkább kap egyfajta western felhangot az egész. Feltéve, ha amerikai film létére nem árasztaná magából ennyire a skandináv krimik hangulatát. Ami Finchernek A tetovált lány remake-jével nem igazán jött össze (amiből a fent emlegetett Skarsgård is kivette a részét), az Molandnek játsszi könnyedséggel. Ez nem csupán a narratíván, a dramaturgián érezteti a hatását, hanem Philip Øgaard az eredetihez hasonlatosan magával ragadó képein, vagy George Fenton ehhez tökéletesen idomuló zenéjén.
Ettől persze még a Dermesztő hajsza nem tagadhatja felesleges mivoltát, ugyanakkor szégyenkeznie sincs miért, még Neeson teljesen feleslegesen nagy port kavart, rasszistának beállított nyilatkozata miatt sem. Bizonyos elemeiben még felül is múlja az eredetit, akik pedig az eredeti ismerete nélkül ülnek be rá, garantáltan egy egyedi, mégis szórakoztató filmmel lesznek gazdagabbak.