Alfonsó Cuarón korunk egyik legtehetségesebb rendezője, avagy ha úgy tetszik mesélője. Sallangoktól mentes coming of age mozit (Anyádat is!) éppúgy tud rendezni, mint klasszikus modern feldolgozását (Szép remények), avagy modern ifjúsági regény megreformálását (Harry Potter és az Azkabani fogoly), de húsbavágó sci-fivel (Az ember gyermeke) éppúgy hozzá tud adni a zsánerhez, mint egy a látvány köré épülő túlélőfilm (Gravitáció) esetében. Nem lehet könnyű tehát ilyen örökségnek megfelelni, de Jonás Cuarón abszolút jó úton jár ahhoz, hogy felérjen a kedves papához.
A két Cuarón már Sandra Bullock Föld körüli pályáján is együtt dolgozott, hiszen az ötlet tőle származott, amit később apjával együtt dolgoztak át, a filmben hallható rádióbeszélgetéshez készült rövidfilmet (Aningaaq) pedig maga rendezte. Nagyfilmes bemutatkozásához pedig - ami még 2015-ben debütált a fesztiválokon - egy manapság is kényes témát választott, anno viszont különösen húsba vágó volt: az illegális bevándorlást és az ezzel szembeni önkényes fellépést. Egy csapat mexikói próbál átvágni a jobb élet reményében a Mexikó és Usa közti térségen, azonban autójuk lerobban a sivatag közepén, így kénytelenek a kies vidéket (az ördög országútját - csak mert nem a semmiből jött a magyar alcím) átszelni. Azonban egy önkényes, megkeseredett határőr a kutyájával szisztematikusan elkezdi lemészárolni őket, ami kérlelhetetlenül odáig fajul, amíg egyikük vissza nem vág.
Szögezzük le az elején: az ifjabb Cuarón nem találta fel a spanyolviaszt, mozija nem reformálja meg a műfajt, mindezzel együtt egy rendkívül érett, jól átgondolt és feszült moziról van szó, miközben még a mondanivaló sem sikkad el. Apuka szerencsére nem telepedett rá a mozira, itt-ott lehet sejteni a segítségét, de Jonás kiválóan állítja a technikai apparátust a szolgálatába. A sivatag pora a torkunkat kaparja, a szikla hasadékok a mi bőrünket is felhasítják, a tarkónkon pedig érezni lehet a halál leheletét, miközben olykor a szívünk egyszerre ver Woodkid pulzáló taktusaira.
Ehhez kellett azonban két karakter és két színész, hogy az egyik oldalt sajnáljuk és féltsük, míg a másikat szánjuk és féljük egyszerre a szűk másfél órás játékidő alatt. Jeffrey Dean Morgan alakította Sam egy-egy szikla trónusáról könyörtelen uralkodóként pásztázza a birodalmát (az egyszerű történetet kiválóan segítik elő Damian Garcia szuggesztív képei), jelezve: "Ez az én földem. Én döntöm el, hogy éltek, vagy haltok, és élnetek nem érdemes, mert jelenlétetek csak bemocskolja ezt a nagyszerű országot." Morgan pedig a The Walking Dead Neganjának agilitásával hozza is a könyörtelen kiskirályt, akinek gonoszságára, megkeseredettségére nem ad a film magyarázatot, de nem is kell: az emberi gyarlóság van, hogy zsigerből fakad, emberi megnyilvánulásai pedig kizárólag a hozzá hasonló agilitású kutyájára korlátozódnak. Az ellen oldalon pedig ott van a mindig nagyszerű Gael Garcia Bernal (idősb Cuarónnal a nagyszerű Anyádat is! kapcsán már dolgozott együtt), aki jobbára kétségbeesett arccal, mégis abszolút hideg fejjel rohanja végig a filmet, hogy elérjen egy jobb élet kapujába. A film egy adott pontján azonban nem szól egy szót se, arcán mégis érzelmek sokasága szalad végig pillanatok alatt, miután tanúja volt társai lemészárlásának: düh, kétségbeesés, fájdalom, eltökéltség, kimerültség és félelem. Félelem az ismeretlentől, az indokolatlan, ellene irányuló gyűlölettől.
Éppen ezért kissé értetlenül állok az 5.9-es imdb értékelés és a közepes kritikák előtt, noha - hasonlóan az Amerikai Pasztorálhoz - egy igen kényes témába nyúl bele Cuarón. Jellegében tökéletesen idézi meg Spielberg klasszikusát, a Párbajt, amelyben szintén a kisember néz szembe egy rá vadászó szörnyeteggel. Ugyan ahhoz (értelemszerűen) nem ér fel, hiszen abban a fenevad arctalansága hozzájárult a film mítikusságához - ezáltal egy örökérvényűbb történetet teremtve - Cuarón bemutatkozását is nyugodtan tekinthetjük a zsáner egy erőteljes darabjának és egy ígéretes karrier kezdetének.