Luc Besson látott már szebb napokat, elég csak a legutóbbi néhány filmjének (például a Lucy és a Valerian) vegyes fogadtatására, vagy a már lezárult, szexuális zaklatásokat taglaló bírósági ügyére gondolni. A rendező azonban időről időre, mit sem törődve a közvéleménnyel vagy a filmek sikerével, előrukkol egy-egy újabb darabbal, és ezúttal a Dogman - A kutyák ura volt a soron következő, mely a 2023-as Velencei Filmfesztiválon versenyzett az Arany Oroszlánért. A fődíjat végül nem nyerte meg, de Besson azt azért ismét elérte, hogy a film pár hétig a diskurzus része maradjon. Valahol egyébként okkal.
Mi most a hazai DVD- és Blu-ray megjelenés kapcsán vettük elő a filmet.
A Dogman - A kutyák ura egy gyerekkorában bántalmazott férfiről, Dougról (Caleb Landry Jones) szól, akit miután megállítanak a rendőrök és a teherautó platóján észreveszik, hogy egy halom kutyát utaztat, beviszik az őrsre, és egy pszichiáter (Jojo T. Gibbs) gondjaira bízzák, akinek a kihallgatást követően el kell döntenie, hogy melyik osztályra kerüljön a gyanúsított. A beszélgetés során Doug (értitek, dog…) beszámol az életének legfontosabb állomásairól, melyekből többek között kiderül, hogy miért van ennyi házőrzője, mit csinál ő tulajdonképpen, valamint miért öltözik nőnek.
Már a szinopszisból látszik, hogy a Dogman - A kutyák ura egy különös műfajegyveleg, de az talán nehezebben megállapítható ennyiből, hogy az író-rendező Besson ebből mit gondolt komolyan és mit nem. A pszichiáter-páciens duóról rögvest eszünkbe juthat a Bárányok hallgatnak, felfedezhető a filmben egy csipetnyi Joker- és Robin Hood-motívum, kapunk egy rövid John Wick-leszámolást, és természetesen a gengszterek sem maradnak ki a történetből. Ez így önmagában még nem is feltétlenül probléma, de a film emiatt mindvégig felszínes marad, a gyerekkori flashback-jelenetek már-már parodisztikusan túlzóak, a pszichiáterrel való beszélgetés során pedig szinte minden megszólalás egy műfaji klisé hozománya. Ugyanez elmondható a betétdalokról is, melyeknek a szövege szinte betűre pontosan leírja, hogy az adott jelenetben mit kell érezni, ha esetleg mi magunktól nem jöttünk volna rá.
Az esetlensége ellenére azonban értékei is vannak Luc Besson filmjének. Douglas karaktere például azért is érdekes, mert a karakteríve végül nem abba torkollik, amit első pillantásra a néző predesztinál. Egy összetört lelket látunk, aki magán és magában hordozza az élete során felgyülemlett traumák sokaságát, követ el bűnöket, de végül nem jut el arra a pontra, hogy egy egysíkú anarchistává váljon. Ehhez sokat hozzátesz Caleb Landry Jones remek alakítása, akiről korábban már mások is megírták, hogy akár egy Oscar-jelölést is érdemelt volna: ezt én is meg tudom erősíteni.
Ha forgatókönyvben kicsit felületes is, rendezésben mindenképp helytállt Besson. Feszültséget még mindig tud teremteni, a flashbackek között a montázsjelenetek kifejezetten jót tesznek a film tempójának, egyszóval a film a hangulata miatt leköti a nézőt. Nehéz lesz mindvégig komolyan venni a Dogmant (még ha a rendező szándéka valószínűleg az volt), de az biztos, hogy maradandó élményben lesz részünk!
