Matteo Garrone az egyik legegyedibb stílusú olasz rendező, aki bő 10 évvel ezelőtt a kultikus Gomorra regény filmadaptációjával robbant be a mozi világába. Azóta készített szatírát (Reality) és különc fantasy-t (Szörnyek és szerelmek), most pedig visszatért a nyers valóságba, ami a lehető legjobban áll neki.

Marcello (Marcello Fonte) egy lepukkadt negyedben dolgozik, ahol kutyapanziót üzemeltet. A környéken mindenki szereti az alázatos és kedves férfit, ő pedig viszont szeret mindenkit. A fizetését drogterjesztéssel egészíti ki, egyik kuncsaftja, a nagydarab és kezelhetetlen Simone (Edoardo Pesce) azonban egyre több galibát okoz, aminek Marcello issza meg a levét.

Garrone rögtön egy olyan miliőbe dob minket, hogy percek alatt átlátjuk az itt uralkodó állapotokat. Családias környezet, a kvázi gettó mindennapi problémái és a tipikus olasz temperamentum keverednek a cselekményben. Marcello mégis boldog, szereti a munkáját, élvezi, hogy a közösség aktív tagja és mindenkinek szeretne megfelelni. Ebből adódnak a problémák, ugyanis Simone szépen lassan húzza egyre mélyebbre hősünket. Nyilván a csupaszív férfi nem akar senkinek sem rosszat, de naivsága és megfelelési kényszere a bűn útjára sodorja. Nagyon érdekes Garrone szimbolikája, ugyanis már a titulussal is sokat sejtet. Marcello, ahogy a cím is mondja a Dogman, azaz kutyaember. Ezt érthetjük a munkájára, elvégre kutyákkal dolgozik, akiket imád és az állatok is viszonozzák a megbecsülést. Az érem másik oldala a férfi személyiségében rejlik. Olykor tényleg úgy viselkedik, mintha egy szeretetre vágyó eb lenne.

Csillogó szemmel csodálkozik rá az újdonságokra, végtelenül barátságos és szelíd. Gazdája (adott esetben Simone) pedig legyen bármennyire is gonosz és visszataszító, ő a falkavezér, akit követ, mi több védelmez. Ezeket a tulajdonságokat rendre felfoghatjuk negatívumként, mondván épeszű ember nem állna ki egy idegbeteg pszichopata mellett, még akkor sem, ha az folyamatosan fenyíti. Itt érkezik az újabb kutyás párhuzam, ugyanis a kezdetleges tisztelet, illetve barátság szépen fokozatosan változik át félelemmé. Ha Marcello nem hallgat a "gazdájára" az elveri, ha nem csinálja a bevett mutatványokat szintén dorgálást kap, a hűséges társ pedig csak tűr és tűr, azonban mindenkinek van egy pontja, ahonnan megelégeli a folyamatos megaláztatást. Az már más kérdés, hogy lehet ekkor már túl késő. Az utolsó jelenetsor ennek fényében borzasztóan groteszk, ugyanakkor végtelenül szívszorító. Minden ott van Marcello arcán, meg sem kell szólalnia, csak hosszú percekig nézzük, de a tekintete többet mond, mint egy oldalas monológ.

Marcello Fonte könnyedén elviszi a hátán a filmet, alakítása remekül kontrasztba állítható az összképpel. Amennyire visszafogott és melegszívű a főhős, a cselekmény annyira nyomasztó, komor és erőszakos, de pont ettől különleges.

A Dogman nem egy délutáni matiné, megvan a maga fanyar humora, de helyenként nehéz nézni. Vagy azért mert nem értünk egyet a karakterek döntéseivel, vagy a vásznon történő, nem éppen kellemes dolgok miatt. Ettől függetlenül Garrone stílusa tökéletesen működik, műve fajsúlyos, atmoszférája rátelepszik az emberre és nem ereszti jó darabig. Mint egy vadászkutya, aki elkapta a zsákmányát.