Hirdetés

Dóra és az elveszett aranyváros - Kritika

|

"Mondd utánam: neurotoxicitás!"

A Dóra, a felfedezőt jó eséllyel az ismerheti leginkább, akinek vagy van gyereke, vagy éppen a rokonságában, közeli ismertségi körében van egy gyerek. Ez az a rajzfilmsorozat, amelyben a címszereplő minden epizódban újabb és újabb kalandokba bonyolódik, van neki egy beszélő hátizsákja, ami mindig bemutatkozik, van neki egy térképe, ami szintén bemutatkozik, Dóra pedig folyton beszél és magyaráz. A sorozat ezen felül még az interaktivitásáról ismert, Dóra egyfeszt áttöri a negyedik falat és beszél a nézőközönséghez, néha kérdez, szünetet tart, figyel, remélve, hogy ott a tévéképernyő túlsó végén a gyerek megmondja a helyes választ. Az amerikai-spanyol sorozat 2000-ben indult útjának és legutóbb a tavalyi év során találkozhattunk vele. Szép karrier.

Hirdetés

Akár azt is lehetne mondani, hogy micsoda meglepetésnek hat, hogy Hollywood éppen ezt a szériát kívánta tető alá hozni élőszereplős formában, de hazugság lenne: a magam részéről már azon se lepődnék meg, ha a Teletubbies-nak csinálnának egy dark és gritty habitusú eredetfilmet. Humort félretéve, valamilyen oknál fogva úgy gondolták, lenne létjogosultsága egy élőszereplős Dóra-filmnek. Lehet vitázni, lehet egyetérteni ezzel a döntéssel, az azonban biztos, hogy a feladatot komolyan gondolták és hogy ha már idáig eljutottunk, hát miért is ne adhatnánk meg neki az esélyt? Hiszen nézzük akármilyen irányból, a Dóra, a felfedező egy fiatal korosztály számára tanulságos és szórakoztató műsornak bizonyult. Ha pedig ezt a játékosságot (ha az interaktivitást nem is) és tanulságos hangnemet át tudják ültetni az élőszereplős verzióba és mindezt normálisan tudják dramatizálni, akkor akár még valami jó is kisülhet az egészből.

James Bobin rendezőre (Muppets; Muppet-krimi: Körözés alatt) hárult az a megtisztelő feladat, hogy mindezt abszolválja, ő pedig a többek között Nicholas Stoller által írt forgatókönyv segédletével nagyon jó érzékkel egy Tomb Raider/Indiana Jones típusú kalandfilmben gondolkodott. Az ő olvasatában Dóra egy kalandvágyó, csupaélet kislány, aki felfedező szüleivel él (Eva Longoria és Michael Pena alakításában) távol a nagyvárosoktól egy dzsungelben. Számára az élet mindennapos része az, hogy hátizsákjával járja a vidéket, pacsizik az állatokkal, köszön az aligátornak és bármi más állatnak, ami az útjába kerül. Élete akkor változik meg, amikor szülei nélküle mennek el egy bizonyos legendás aranyvárost felkutatni, őt magát pedig unokatesójához küldik. A nagyvárosba. Ahol - hogyhogynem - hirtelen egy a dzsungelnél sokkal veszélyesebb közeggel kell megbirkóznia: az iskolával. Persze ez is csak addig tart, amíg a szintén az aranyváros után kajtató rosszlelkű emberek el nem rabolják őt, unokatestvérét, egy különc, geek srácot és egy rosszindulatú, stréber lányt. 

A Dóra és az elveszett aranyváros cselekményében és annak kivitelezésében semmi meglepő és újszerű nincsen, hacsak nem arról van szó, hogy a film egyébként egészen jól működik. Bobin egy lendületes és kellően mulattató ifjúsági kalandfilmet hozott tető alá, ami pont annyi izgalmat és feszültséget tartogat magában, ami még éppen fogyasztható és vállalható a fiatal célközönség számára. A fordulatok és a főhőseink elé gördülő izgalmak, kihívások finoman reflektálnak a klasszikus kalandfilmekre és azok kliséire (a kötelező nerd srác funkciója mondjuk ki is merül abban, hogy ezeket a helyzeteket kommentálja), egyszerre szórakoztatva az idősebb közönséget és bevezetve az ifjabbakat a műfaji mikéntekre és alapokra. Ha pedig egy gyerkőc a film hatására elkezd érdeklődni a kalandfilmek iránt és belebotlik az Indiana Jones-filmekbe, akkor máris hálásak lehetünk Bobinnak.

A film fő ütőkártyája mindezt figyelembe véve a főszereplő, Isabela Merced (más néven Isabela Moner, őt egyébként az Istant családban és a Transformers: Az utolsó lovag című filmekben is láthattunk már). Merced Dóra szerepében egy mosolybombaként támadja le a teljes játékidőt és uralja le a vásznat. Attitűdje, egész jelenléte emlékeimbe idézte Mike Leigh filmjének, a Hajrá boldogság-nak a főszereplőjét, Poppy-t (Sally Hawkins alakította), aki hasonlómód igyekezett minden pillanatban kicsattanni a boldogságtól és az optimizmustól - épp csak ő nem énekelt kaka-dalt. Merced energetikussága, lelkesedése ragadós, és nem utolsó sorban őszintének hat, merő optimizmusa és naivitása (a sulibálon Nap-nak öltözik, mint "kedvenc star"-ja) pedig nem csak aranyos, de hasznos üzenetet is kommunikálhat a fiatalok felé, mely szerint mindennél fontosabb az, hogy hűek legyünk saját magunkhoz. Ha pedig ez azt eredményezi, hogy énekelve jegyzel meg dolgokat, hát legyen. 

A Dóra persze távol áll a klasszikusoktól, szépséghibái bizony akadnak: a számítógépes effektek kidolgozatlansága például szemet szúr több helyen (még ha látványban olykor tetszetős is az összhatás) a rajzfilmre jellemző interaktivitás a filmnek csak egy pontján figyelhető meg, ott is vélhetően kötelező-jelleggel, nem azért, mert annyira indokolt lett volna. Értem én, hogy kellett valami, amit kötünk direkten az eredeti szériához, de így, hogy nem vitte végig, teljesen felesleges volt próbálkozni vele. Ugyanilyen következetlenségnek bizonyultak az olyan apró-cseprő dolgok is,  mint az, hogy a róka miért tud beszélni és a majom miért nem (illetve, bocsánat, egy ponton megszólal Danny Trejo hangján), valamint hogy miért jó az, ha hirtelen iskolába adják Dórát, miután addigi élete során otthoni nevelést kapott és jól érezhetően nincsen úgy szocializálódva, mint a többi városi gyerek (egy fárasztó poénnal azért ezt is elüti Michael Pena, amikor a diszkózenét imitálja kellemetlenül hosszú ideig). Itt hozzá szeretném tenni, bár érteni értem, hogy miért kellett a dzsungel előtt a városba utaztatni a lányt, kicsit mégis felesleges kitérőnek éreztem - pláne úgy, hogy a tinédzser-közegben is könnyen el tudtam volna képzelni a teljes filmet. Más részről mégiscsak azt érzem, ezek olyan problémák, amelyeknek feszegetése inkább tűnik még számomra is szőrszálhasogatásnak, hiszen mindeközben a film kellő öniróniával, bájjal és humorral gördíti a cselekményt és építi a karaktereket. És igen, bele lehet kötni, hogy a humora sok esetben rendkívül gyermeteg és fantáziátlan, de legalább javarészt igyekszik őszintén fun lenni és nem olyan poénokkal bombázza a nézőt, amelyet esetleg oda nem illőnek titulálhatunk. Ha pedig megvan a megfelelő vibe és attitűd, akkor igazán még a helyenként otromba CGI-effektekkel sem lehet túl sokat rontani az összképen. 

A Dóra és az elveszett aranyváros tehát ha nem is hibátlan, de szórakoztató, vidám és ártalmatlan időtöltés, ami a kliséit többnyire sikerrel kompenzálja jó adag kedvességgel és humorral és ami után ha gyerek lennék, most nagyon érdekelne a felfedezés kalandok sokaságát ígérő világa. De mivel egy unalmas, hétköznapi, szürke egér vagyok, így csak jót mulattam a látottakon és csak remélni tudom, hogy a felnövőben lévő filmszerető közönség ugyanilyen jól fog rajta szórakozni. 

A Dóra és az elveszett aranyváros április 5-től megtekinthető az HBO GO kínálatában.

Dóra és az elveszett aranyváros - Kritika

Kinek Ajánljuk
  • Akiknek van gyerekük.
  • Akik szeretik az ifjúsági kalandfilmeket.
  • Akik szeretnek kaka-dalt énekelni.
Kinek Nem
  • Akik nem bírják a gyermeteg humort.
  • Akik nem szeretnek kaka-dalt énekelni.

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.