A Drakulics elvtárs tipikusan az a film, amire akarva-akaratlanul felkapjuk a fejünket, hát ha még annyira stílusos és hangulatos előzeteseket is kap, mint esetünkben. Magyar produkciótól pedig ritkán látunk olyan kicsavart, ezáltal üdítő koncepciókat, mint amivel Bodzsár Márk filmje operált - ám hiába a magas szintű megvalósítás és a papíron jól csengő alapötlet, ha a tartalom mindezt nem tükrözi.
Az 1970-es évek kádárista, kommunista Magyarországán járunk, ahol egy addig nem ismert probléma üti fel a fejét: nevezetesen vámpírok járnak közöttünk, méghozzá az örökifjú Fábián elvtárs (Nagy Zsolt) is egy közülük. A rendszernek pedig épp szüksége lenne az örök élet titkára, így Kádár János (Rába Roland) utasítására a magyar rendőrség különleges osztályának két tagja (egyben párja), Magyar Mária (Walters Lili) és Kun László (Nagy Ervin) feladata lesz a gyanús személy kézre kerítésé. Mindez inkább a komikum, mintsem a misztikum jegyében történik, ám a Drakulics elvtárs többször nem vicces, mint ami ideális lenne egy vígjáték esetében. Erényei viszont tagadhatatlanok és értékelendők.
Az előzetesek után a kész produkció fényében is nyugodtan állíthatom, hogy Bodzsár filmje még Hollywoodban is megállná a helyét, ha csak a külcsínt és a fényképezést nézzük. A Drakulics elvtárs látványvilága egyszerre autentikus, de pont annyival hangsúlyosabb, hogy érezzük, nem az általunk ismert '70-es évek Budapestjét, hanem annak egy alternatív verzióját látjuk. A film ezzel együtt is hemzseg az apró részletektől és a finom, vagy sokszor kevésbé burkolt kikacsintásoktól, ami a háttérben megbújó korhű pepsis üvegtől, az újraértelmezett gyermekvasúton át egészen a történelmi jellegű kiszólásokig variálódhat a játékidő során. A hazai alkotások zömétől szokatlan módon Bodzsár filmje egy élénk, még a konstans éjszakai szettinggel együtt is színes világot fest elénk, ami még a film legrozsdásabb és döcögősebb időszakaiban is nyújt valamit, amiért tényleg jó ránézni a Drakulics elvtársra.
Talán épp emiatt a már-már hollywoodi szintű fényképezés, a végig mutatós díszletek és úgy összességében a magas produkciós minőség miatt gondoltam, vagy legalábbis reménykedtem benne, hogy az ígéretes alapkoncepció egy olyan vígjátéknak ágyazhat meg, ami hivatkozási alappá válhat a jövőben. A Drakulics elvtársnak megvannak a maga pillanatai, amit többnyire a színészi kvalitások szállítanak, ám néhány szellemesebb popkulturális utalás, vagy épp a vörös szín szimbolizálta korszakot kiforgató poén, olykor kisebb jelenet is feledteti a film prosztó humorát. Mert sajnos, ahogy haladunk előre a cselekményben, a már jól ismert fantáziátlan, rövid időn belül fárasztóvá váló poénok veszik át az irányítást - ezek pedig mindent megtesznek annak érdekében, hogy porig rombolják a Drakulics elvtárs erősségeit és egyéniségét. Az atmoszféra szempontjából többnyire megtette a magáét a film különleges témaválasztása, ám összességében misztikus-krimiként semmilyen szinten, vígjátékként pedig csak legjobb pillanataiban tudott élni Bodzsár rendezése a biztató koncepcióval.
A film visszatérő gagje, miszerint Nagy Ervin karaktere képtelen három percig bírni az ágyban kedvesével, először talán még vicces a célközönség számára, ám többedik alkalommal már nem csak fárasztó, de méltatlan is a produkció egészéhez. Arról nem is beszélve, hogy a kínos és erőltetett szerelmi háromszög sem indokolja azoknak jelenlétét, de legalább 10-20 olyan jelenet került a végtermékbe, melyek helyett szinte bármit kitalálhattak volna a Drakulics elvtárs kreatívjai, az szinte garantáltan a cselekmény előnyére vált volna. Az egyre gyarapodó, erőtlen poénok mellett maga a történet is zuhanórepülésben veszítette el varázsát a finálé közeledtével, de az amúgy hitelesen játszó Walters Lili Máriája is jóval szürkébb és érdektelenebb lett a film végére, mint ahonnan eleinte indult. Nagy Ervin azonban végig parádés, karizmája és színészi képességei tudták időlegesen elfeledtetni, hogy a Drakulics elvtárs egyszerű alapkonfliktusa mennyire nem fejlődik sehova a másfél órás játékidő során. Ahogy maga a film veleje, a nyomozási szál vagy Kádár örök életre való vadászata is borzasztóan egyszerű sémákkal dolgozik, ami egy, a nevettetésre fókuszáló vígjáték esetében nem feltétlen baj. Ám az érthetetlen számomra, hogy Kun László súlytalan felismerése után miért nem történt valami izgalmas, akár a politikai kontextussal élő csavar, ami megbolygathatta volna az onnantól beálló állóvizet - mert az indokolatlan, mégis könnyedén megtippelhető fordulat erre abszolút nem volt képes.
Rába Rolandnak is jóval több vászonidőt szenteltem volna Kádár szerepében, Nagy Zsolt szempontjából is csalódtam kissé. Na nem a színész játéka miatt, hanem mert Fábián elvtárs figurájával párhuzamosan a "kommunista vámpír a Kádár-korszak idején" alapvetésből pusztán egy erőtlen és fárasztó zsánerparódia lett kihozva, ami lehet, hogy a célnak megfelelt, viszont ebből vagy sokkal többet, vagy valami mást, valami emlékezetest is ki lehetett volna hozni. És minden adott is volt hozzá, mert ahogy azt már említettem, a Drakulics elvtárs technikai oldalról az egyik legszínvonalasabb produkció az elmúlt évekből, amit a hazai filmgyártásnak köszönhetünk. Nagyon akartam szeretni, tudtam is néhány szegmensét, egy-egy jeleneten pedig kifejezetten jól szórakoztam. Az egy kaptafára játszó, elcsépelt humora és a kibontatlan, egyre érdektelenebbé váló cselekmény viszont minden erényével együtt is egy felejthető vígjátéknak árazza be a Drakulics elvtársat. De egy próbát mindenképp érdemes tenni vele.