A musical az egyik legősibb és legsikeresebb hollywoodi műfaj, annak szintén nagy népszerűségnek örvendő altípusa pedig a showmusical, amely ahogy a neve is mutatja, általában egy színházi előadás (esetleg film) elkészültét mutatja be, miközben persze a szereplők magánéletére is kitér. 

A Drámatábor kölcsönveszi ennek az alműfajnak a legfontosabb jellemzőit, miközben a nyári táboros filmek szintén gyakran látott klisét is felhasználja. Szereplőink egy helyszínre szorulnak be, és így kell kitalálniuk a megoldást, és ami talán még fontosabb, el kell viselniük egymást. 

Egy sikeres színházi tábor vezetője kómába esik, így amellett, hogy persze a munkatársai nagyon aggódnak érte, azon kell dolgozniuk, hogy a hely a lehető legjobban jöjjön ki a dologból. Meg is érkezik a korábbi vezető fia, Troy (Jimmy Tatro), aki ugyan a kultúrához nem igazán ért, az üzleti életben annál jártasabb. Próbálja tehát helyrerakni a tábor pénzügyeit, ám ez nem lesz könnyű. Eközben  két helyi drámatanár (Molly Gordon, Ben Platt) a gyerekek segítségével remekművet akar létrehozni, hogy ezzel is tisztelegjenek az intézmény legendás alakja előtt. 

A Drámatábor sok szempontból kifejezetten vicces film. A humor leginkább két jellemzőből fakad: egyrészt megvan az a mockumentary jelleg, amely szintén nem áll távol ezektől a filmektől. Úgy tűnik, mintha az alkotók akkurátusan dokumentálnák mindazt, ami a tábor falain belül történik, ugyanakkor persze ez az egész csak fikció, az alkotók pedig pont ezen a kettősségen humorizálnak leginkább. 

Ám színház az elég világ, ezt legkésőbb Shakespeare óta tudjuk, és bizony Molly Gordon rendezése is erre hívja fel a figyelmet. A Drámatábor alapvetően arról szól, hogy mennyire végletesen veszik magukat komolyan a művészek, és hogy ez bizony már gyerekkorban is elkezdődik. Az alkotók nem restek viccelni ezen, és ily módon magukon sem. Beleélik magukat minden egyes dalszövegbe és mozdulatba, és valódi identitáskérdéseket gyártanak minden egyes művészi dilemmából. A legjobb poénok ebből a vonulatból érkeznek; például amikor a rendezők arról beszélgetnek, hogy melyik gyerek lehet alkalmas arra, hogy eljátsszon például egy prostituáltat, vagy amikor az egyik tanonc visszakérdez, hogy tízévesen mégis hogy játsszon el egy apukát?

Azt persze Gordonék is felismerték, hogy ez önmagában kevés lesz egy filmhez, így a szereplők magánélete is nagy szerephez jut. Ben Platt és Molly Gordon karakterei között van egy különleges, sok szempontból kiszámíthatatlan viszony (amihez kell a két remek színészi alakítás is), a gyerekük pedig önmagukban is érdekes, élő karakterek, ahogy a táborvezető fiának bukdácsolását is jó nézni. 

Ugyanakkor a film egy pillanatra sem válik kiemelkedővé. Láttuk már ezeket a karaktereket, láttuk már ezeket a konfliktusokat, és ami ezekből összeáll, az sem igazán eredeti. Ráadásul a karaktereket sem kedveljük meg igazán, nem sikerül túllátnunk azokon a kliséken és pózokon, amiket a közönség előtt felvesznek. Az viszont egy kifejezetten izgalmas és önreflexív elem, hogy a film utolsó harmadában azt a musicalt látjuk, amit a szereplők hoznak létre. Humoros és kedves előadás ez, amelyben mindenki megkapja a maga csillogási lehetőségét. 

A Drámatábor pontosan az a film, amin egyszer bőven el lehet szórakozni, de közben akaratlanul is a műfaj erősebb darabjai fognak eszünkbe jutni.